Kalandiparos São Paulo-ban

Két hónappal érkezésem után, amikor bekerültem a független filmforgalmazóhoz épp Wim Wenders, a híres német kortárs táncművészről, Pina Bausch-ról szóló filmjét dobtuk a brazil piacra. (Azt sem tudtam, melyik metrómegállóban kell leszálnom, hogy eljussak a munkahelyre, de hangzatosan ‘dobáltuk’ a filmeket hetente a 200 milliós ország piacára. Ennek menőn, magabiztosan, csöppnyi izgalom nélkül én is részese voltam.) Kapcsolatba kellett lépni a nagy tánctársulatokkal és orrom alá dugtak egy listát, hogy vegyem fel a kapcsolatot mindegyikkel. Ekkor mondták, hogy a legfontosabb a híres, nagymúltú Ballet Stagium, írjak Marika Gidalinak, a társulat vezetőjének. ‘Ó, de kedves, magyaros hangzású név’. Gyors kutatást végezve arra a következtetésre jutottam, hogy elmegyek a balettiskolába, meglepem a művésznőt. Büszkén, a são paulo-i közlekedési rendszer minimális ismerete nélkül, nekilódultam, hogy felkutassam az iskolát, ami a térképen annyira közel van. Órányi kóválygás után (az olyan nagyon veszélyes városban) megtaláltam a kívülről picinek ható épületet. Belépve megcsapott a hely légköre: valami nosztalgikus, régies és mindenképp fenkőlt és méltóságos. Az intézet ‘igazgatósága’ afféle nyitott, fogadóterem volt, ahol ott ült lelkiismeretesen vezetve az intézet ügyesbajos dolgait: Marika Gidali. Belépve, magyarul köszöntem, amire a művésznő csak ennyit tudott reagálni:  ‘- Hát te meg honnan pottyantál ide?’

Egyetemi éveimből mélyen megmaradt bennem egy név: Tarkovszkij. Egy orosz filmrendező neve. Bár az égvilágon semmit nem tudtam róla, rövid idő alatt arra a következtetésre jutottam, hogy egyetlen filmjét sem akarom látni, egy sort sem akarok olvasni róla, nem érdekel. Sikerült ismeretlenbe is száműzni a nagy mestert. Ennek pedig igen egyszerű oka volt:  ha az ember akkoriban szóba elegyedett a parnasszusi magasságokban trónoló filmszakosokkal (mondanom sem kell, hogy tisztelet illeti a kivételt) két perc alatt fölényesen elintézték az illetőt azzal, hogy Tarkovszkij a király és a dilettáns alja azt sem tudja, mi az a filmművészet. (Beletrafáltak, mert nekem fogalmam sem volt, hogy ki az, ráadásul egyetem előtt tényleg szinte semmit nem tudtam a filmről, mint hetedig művészet.) Nagy divat volt akkoriban, mert minden, magát kivételesnek és egyedinek tartó cinefil (elsüllyedek szégyenemben, de fogalmam sincs, hogy mondják ezt magyarul) ezt a nevet hajtogatta - Truffaut, Godard e Bunuel apó mellett.  Ennyi űberművelt filmenciklopédia mellett jól elszégyelltem magam, végül annyira irritált a kioktató dumájuk, hogy visszavágásképp bájosan megkértem őket, hogy ajánljanak mai rendezőket. Lett belőle sértődött kuss és nagy nulla a filmszakos barátok számát illetően. (Fiatalság, bolondság. Mit is fogtunk fel még akkor, 20 évesen a világból?) Gőgös sértettségemben, amikor jól elintéztek a filmszakos felvételin, csak azzal vígasztaltam magam, hogy így legalább a büdös életben nem kell szenvednem Tarkovszkijjal. A sors huncut fintora, hogy 10 évre rá, a világ másik sarkában visszaköszönt ez a név.

Amikor elkezdtem dolgozni a filmfesztiválon, kiderült, hogy a fesztivál, a nagy orosz rendezőnek, Andrej Tarkovszkijnak emléket állítva kiállítást, retrospektív vetítéseket szervez, gyűjtemény, kerekasztal beszélgetések, orosz rendezők garmadája és egy teljesen felajzott brazil moziközönség visszhangozza két héten keresztül azt a bizonyos nevet. Megmosolyogtatott, mert egyből megrohamoztak az egyetemi emlékek a hátulkötős évekről, a saját, ostoba gőgömről és azon bizonyos emberek üres hencegéséről.

A fesztivál vége felé  megnéztem a rendező polaroid képeiből rendezett kiállítást… Csodaszép! Kalandos életéről is sikerült egy keveset megtudnom. Mondanom sem kell, hogy arra a következtetésre jutottam a nagy Brazíliában, hogy… tramtatatatam, pampam: szeretném megismerni az összes filmjét és megtudni, hogy ki volt ez a nagy mágus. Ideje nekem is hasonló okosságokkal traktálnom… önmagam.

 A nyitóünnepségre menet ott kuporogtunk a kisbuszban Tarkovszkij fia mögött, hangosan csacsorásztunk egymás között portugálul és a világ legtermészetesebb dolgának tűnt, hogy a filmtörténet ikonikus alakjának a fiával zötykölődünk a sao paulo-i dugóban.

Ez jutott hát nekem a nagy Tarkovszkijból.

Emlékszem, az első munkahelyemen lázasan agyaltunk egy filmkampányon, szponzorokon, amikor az egyik munkatársam ezt mondta: - Ennek a két cégnek a profilja úgy megy egymáshoz, mint a rízs meg a bab. Elkerekedett a szemem és kitört belőlem a röhögés. Hogy ezt a rohadt rízst meg babot ilyen szövegkörnyezetben is használják. Tudom, bunkóság ezen nevetni, úgyanúgy én is megsértődtem volna, ha kiröhögnek, mert azt mondom, hogy borsó meg a héja. A brazil kultúra alapját képezik, semmi vicces nincs ezen és egyébként is, hogy jön a hülye külföldi, hogy kritizálja az embert.  Bár én angolul is nagyon furcsának tartom: borsó meg a sárgarépa. A borsó meg a héja a legszebb és kész.

Elfogultságomnak nagyon egyszerű oka van: Forest Gump óta szerintem ez a legbájosabb módja, hogy azt mondjuk két elem kiegészíti egymást, összetartoznak.  ’ Jenny meg én úgy voltunk egymással, mint borsó meg a héja.’ Hát van ennél gyönyörűbb a világon? Rízs meg a bab… ( Nem a legköltőibb.) Pedig logikus. Ez a két élelmiszer (együtt) olyan alapkövét alkotja a helyiek étkezésének, mint otthon a kenyér. Rízs és bab mindig, minden háztartásban megtalálható. Bármennyire ne tudná etetni a nyolc gyerekes anya a gyerekeit, rízs és bab van. Bármilyen étterembe megy az ember, bármilyen fogást kér, köretként mindig megtalálható. Néha kérni kell, hogy NE adjanak. Kilós étteremben, ahol annyiféle zöldség és köret között választhat az ember, a tányérok nagyrészt rízzsel és babbal vannak megrakva. Volt aki mesélte, hogy külföldön a kínják kínját élte át, mert nem ehetett egy hétig rízst és babot – érdekelte is őt a francia konyha. ( Dereng pár paprikás-kolbászos anekdota?) A buszon mindig olyan érdekes ízelítőt kapni a munkás osztály életéből. ’ Sushi? Hát hülgye vagy te?  Rízs meg bab legyen, én csak azt szeretem!’ Saját szemünkkel kell látnunk, hogy elhiggyük: itt tényleg nem tudnak élni enélkül. Nekem a fülemen jön ki, rá se birok nézni, pedig alig eszem belőle. Ennek ellenére elmondhatom, hogy ezalatt az egy éve alatt megettem az életreszóló rízs és bab porcióm. ( Elkerülhetetlen, legalább heti kétszer kiköt az ember tányérján.)  A mi hűtőnkben is, ha nincs más a dzsungelnyi zöldség és gyümölcs mellett, a rízs meg a bab rendületlenül ott figyel.

Már csak arra lennék kíváncsi, hogy a brazil szinkronban tényleg ezt mondja Forest Gump: ’Jenny meg én úgy voltunk egymással, mint rízs meg a bab.’ (?!) Ráadásul ez országspecifikus kifejezés, csak itt használják így.

Eeejha! Máris lett belőle… brazil-nemzeti-hiphop Forest.

Sokszor úgy érzem magam ebben az országban, mintha egy Romana regény szemtanúja lennék.

’És akkor Joao Paulo szenvedélyesen magához ragadta Maria Luisa-t a metrókijáratnál, lágyan a falhoz tolta, egyik kezével gyengéd, de határozott mozdulattal átölelte a derekát, a másikkal pedig a nyakát cirogatta. Mélyen a szemébe nézett. Mindkettejükben fékezhetetlen vágy perzselt, szinte felfalták egymást tekintetükkel. Komoly erőfeszítést igényelt, hogy ne essenek egymásnak mindjárt ott a patkán. Szenvedélyüket végtelen csókokban próbálták levezetni. Olyan gyengéden és odaadással tapadt egymáshoz az ajkuk, mintha attól félnének, ha kicsit erélyesebben érintik meg a másikat, darabokra törik, mint a kínai porcelán. Lehúnyt szemük forró vágyat rejtett és egy pillanatra sem engedték el egymást, egy pillanatra sem szakadt el ajkuk egymástól. Maria-Luisa lassan felhúzta az egyik lábát a falhoz így a behajtott térdével, mintegy hajlékot nyújtott ágyékával Joao Paulo-nak. Ugyanakkor tudomására adta a világnak, hogy ez a férfi az élete értelme, az ő tulajdona, senki még csak a közelébe sem érhet…’ Blablablabla.

Nem hinném, hogy prűd lennék, de ezek a párok kihoznak belőlem valami konvencionalizmust. Egyrészt, én nem tartom túl stílusosnak, ahogy bármelyik szegletben, sarokban, fal mellett, falat támasztva, csúcsidőben, a legnagyobb tömeg kellős közepén hősszerelmeset játszanak. Ennyi, szemellenzős, nyílvánosan turbékoló párocskát életemben nem láttam. Cukkolják is a brazilokat, hogy állandóan ’latin-lovert’ játszanak, de az nem lehet, hogy valaki ilyen elképesztő szenvedéllyel csókolja a múlt hétvégén felszedett csaját a hazafelé igyekvő tumultus kellős közepén. Esténként biztosan láthatunk pár leánykérős jelenetet a mozgólépcső lábánál – épp csak, hogy nem térdelnek le a nők előtt. (Azt én is megerősítem, hogy itt teljesen normális és elfogadott a párkapcsolatban élők párukkal szembeni nyílvános gyengédség és figyelem. Itt így járja. Arról, hogy mennyire macho ez a társadalom, micsoda sportot űznek sokan abból, hogy éppen hány nője van egyszerre, az egy külön Romana, szappanopera, minden, amit akartok.)  

Otthon ezt teljesen elképzelhetetlennek tartom. Ki is nevetnék az embert. Ha nem is bélyegzik meg erkölcstelenséggel, senki nem él privát életet a villamoson. Itt máson bontránkoznak meg, ebből a szempontból nem szégyenlősek. ( Úgy tűnik az ellentmondásosságot mindenképp el kell fogadni a nagyobb népességű országokban. Nem éri meg hadakozni: egy fecske nem csinál brazil nyarat.)

Meg kell azért említeni, hogy ezek a csókolózó párok semmi erkölcstelent nem csinálnak. Ne úgy képzeljük el őket, hogy vadul, ellenőrizhetetlen vággyal esnek egymásnak, a másik szájában kotorászva. A nyilvános csókolózás  - talán ez az elfogadott norma, amit nem tartanak erkölcstelennek - végtelenül gyengéd, csupa tapintat, csupa figyelem, csupa odaadás. És csupa nyál. ( El lehet könyvelni elvadult kelet-európai matrónának, de nekem akkor is furcsa.) Átszelleműlten tapadnak egymáshoz, egy pillanatra sem hagyják abba, nyitják ki a szemüket vagy változtanak pozíciót. Azon is fennakadhat az ember, hogy ezek a párok egy percre sem engedik el a másikat 10 cm-nél messzebb. Ebben az ölelésben egyértelműen benne van a birtoklási vágy, a féltékenység - az a híres, brazil féltékenység.

Tegnap egy idős, 50 feletti párt láttam a buszmegállóban csókolózni. Egy pillanatra sem hagyták abba, végtelenül gyengédek voltak a mozdulataik, kicsit mégis olyanon voltak, mintha halakat látna az ember csókolózni. (Na jó gonosz leszek, nekem két bálna jutott az eszembe.)  A kövér, kopasz bácsi áhitattal támasztotta a falat, a kövér néni mindkét karjával átölelve - jobb szó nincs rá – a nyakát cirogatta.  Ők is, koreográfiaszerűen, egy pillanatra sem hagyták abba, egy pillanatra sem változtattak pozíciót és tényleg mintha ők is a stáb részét képezve, egy nagy brazil ’live performance’-ban lennének – amit szappanoperának hívnak.

Tudom,  a végtelenül szellemes sorok között ott van a gúny és rosszindulat is – lássuk be, ez sokoszor az irigység köntöse. Nem halvérű a magyar sem, de idősebb párocskák szerelmes turbékolását biztosan nem látni otthon. Pedig igazán szívderítő látvány, boldog mosolyt csal az ember arcára.

Akinek pedig ifjúkorában nem voltak Romana regények  a párnája alá rejtve, szeretettel ajánlok egy egyhetes, sao paulo-i metrótúrát.

Brazília, a millióknak otthont adó fiatal ország, a két világháború elől menekülő európaiaknak menedéket, új lehetőséget nyújtott, és nem utolsó sorban intellektuális és kulturális érvényesülést. Számtalan nemzet fia egyesűlve, kulturális örökségükkel és tudásukkal építették fel a mai Brazíliát.

Kezdetben kíváncsian vártam, hogy ismerős hangzású neveket találjak a filmszakmában. Vajon Dél-Amerikában is úttörő szerepet játszottak a filmipar megteremtésében? Bármennyire is kerestem a magyar szálakat szenzációéhesen, nem találtam. Vagy mégis?

Sokszor elhagyta a fülem a ’Fárkász’ név, amiről sejtettem, hogy magyar származású, bár nem tudtam, hogy a brazil kultúra egyik legendás, mindenki által ismert neve, sőt a filmes körök egyik meghatározó referenciája.

Ki is volt hát a híres Thomaz Farkas?

A budapesti születésű Farkas Tamás György (1924-2011)  nevét a brazil köztudat a kép szóval asszociálja: a fénykép és a mozgókép mestereként, a brazil kulturális örökség egyik emblematikus alakjaként tartják számon. A modern fotóművészet úttörőjeként a brazil vizuális művészetek kulcsalakja, fotós tanulmányok kötelező tétele.

Farkas Tamás még kisgyerekként érkezett a ’30-as években Brazíliába. Apja alapító partnere a híres Fotoptica vállalatnak, mely egyike az első fotós felszereléseket értékesítő cégeknek az országban.

Fotós pályafutását a ’40-es években kezdte a a város legfontosabb fényképész egyesületének legaktívabb tagjaként. A Foto Cine Clube Bandeirantes fiatal tagjai a fényképészet új lehetőségeivel és művészi oldalával kísérleteztek. Nagy hatással volt rá a modern, észak-amerikai fotozás akkori két legnagyobb alakja, Anselm Adams és Edward Weston. Kezdetben balettársulatokat fényképezett, sport eseményeket és megörökítette a são paulo-i és riói városi élet mindennapjait.

1942-től képei megjelentek több hazai és nemzetközi kiállítóteremben. 25 évesen saját kiállítása volt az ország legfontosabb kortárs múzeumában, a MAM-ban (Museu de Artes Modernas, São Paulo), sőt a new york-i Metropolitan Museumban is. Következő évben fiatal kora ellenére meghívták tanítani a São Paulo-t fémjelző, az Avenida Paulista-n taláható, híres MASP múzeumba.

1957-től 1960-ig fényképeivel megörökítette Brazília ultramodern, a semmiből kinőtt, vadiúj fővárosának, Brazíliavárosnak az építését és felavatását.

A filmgyártás is felkeltette érdeklődését, fényképész karrierje csúcsán kísérletekbe kezdett a mozgófilmmel is. Gépész és villamosmérnöki végzettsége bizonyára sokban segítette az akkoriban sokkal nagyobb technikai tudást igénylő filmes próbálkozásaiban. Ebben az időszakban (1950) építették fel Brazília első grandiózus, de rövid életű filmgyárát, a legendás Vera Cruz filmstúdiót a mai  São Paulo egyik kűlvárosában, ahová Thomaz Farkas sűrűn járt kitanulni a filmgyártás trükkjeit.

A filmesek körében legendás hírű Caravana Farkas kísérleti dokumentumfilm iskola alapítójaként, barátokkal nyakukba vették az ország távoli, északi és észak-keleti részeit, a híres Nordeste területet, mely az ország egyik leggazdagabb kulturális örökséggel rendelkező vidéke. Akkoriba a szélesebb brazil közönség számára addig még ismeretlennek számított ez a vidék, kevesen jutottak el a brazil vadnyugatnak számító területekre.

(Egyike a karaván általán készített filmeknek: Nossa Escola de Samba; rend: Manoel Horacio Gimenez; pt. nyelvű)

Kameráikkal felfedezve az ottani emberek életformáját, a brazil dokumentumfilm egyik legfontosabb irányzatát teremtették meg, mely a mai napig a dokumentumfilmesek egyik legfontosabb hazai referenciája.

Filmes karrierjéhez 30 dokumentumfilm és 8 játékfilm fűződik, melyekben producerként vállalt szerepet.

Thomaz Farkas ezen felül fontos szerepet  játszott kurátorként és professzorként a nemzeti identitás vizuális felfedezésében. Egy interjúban úgy nyilatkozott, hogy munkásságával egyetlen cél vezérelte egész életében:  Brazília kiaknázhatatlan kulturális gazdagságának a megismerése. Nemcsak megismertette egymással az ország különböző pontjain és államaiban élő brazilokat egymással, de megmutatta nekik, hogy milyen sokszínű és gazdag kulturális örökség tulajdonosai.

'Thomaz Farkas, 'a brazil.' A híres elnevezés magában rejti a brazilok minden hálája, elismerését és csodáját a fény mestere iránt, aki olyan szeretettel és fáradhatatlan kiváncsísággal mutatta meg Brazília újabb és újabb arcát. Azt az országot, melyre büszke lehet mindenki.

Szent meggyőződésem, hogy São Paulo-ban minden buszsofőr azt hiszi, ő Ayrton Senna reinkarnációja.

Lelki szemeim előtt látom, ahogy a sao paulo-i BKV, a SpTrans elhagyatott, mocskos garázsaiban továbbképzést tartanak és a nagy mestert dicsőitik képével a falon, mint valami nagy elvtársat. Lelkére kötik minden buszvezetőnek, hogy eszük ágába ne jusson a megszégyenítő 80 km/órás sebességhatár alá menni, kanyarban nem szabad lassítani, mert így veszítenek a sebességből, kátyú, bucka egy brazil vezető számára nem visszatartó erő.  A tempót kell szem előtt tartani, mindenfajta szabad vezetési stílus, mely az ikonikus pilóta lendületére emlékeztet, külön díjazásban részesül. Az utas nem lehet zavarótényező, könnyezni lehet a moziban, minden útvonal végén stopperórával mérik a futamidőt. Pontlevonás jár, ha lassítani mernek, csak mert dugig van a busz…

Az a baj, hogy Brazíliában teljesen elfelejtettem káromkodni. Káromkodni magyarul. Persze nem akarom magamra vonni a figyelmet, de mennyit segítene. Amikor hírtelen lendülettel nekiered a busz és nekivág a korlátnak. Amikor érzem, ahogy az inak a csuklómban szinte pattanásig nyúlnak. Amikor jól beverem a térdem vagy a fejem egy előttem lévő ülésbe. Vagy amikor a 80 éves mamika  mátrixos könnyedséggel a hátsó üveghez vágódik. Folytassam? Sorra egymás ölében kötnek ki az utasok, szinte kettőt pörög a kezünkben a táska egy hírtelen fékezéskor vagy a légtelenséget vizsgáló titkos kísérleti csapat nyulainként folyamatosan a plafon és az ülés között lebegünk. Amikor a buszsofőrbácsi álmatag szeszélyességgel odazár az ajtóhoz és játszhatunk mi is japán, csuris kislányosat. De akár Die Hard-osat is, Bruce Willis-ként leszállunk vagy felszállunk a nyolcvannal száguldó kinyíló ajtónál.

Hogy azt a…. és ilyenkor elfelejtem. Szidnám, ütném-verném, sikítanék, mert lehetetlen, hogy ennyire felelőtlenek legyenek. Hány balesetet okoztak már? Hány ember sérült meg?

Az utasok rezignált türelmét látva tudom, zöldfülű kezdő vagyok. Felcsavarodik a korlátra egy hírtelen fékezéstől? Egy szó nélkül, jámboran utazik tovább. Edzettek lelkileg és testileg is. Mert láss csodát: eddig  még senkinek nem lett baja csak mert 5 métert gurult, felkenődött, nekiment, ráesett vagy kicsavarodott. Kellemesen ringatóznak a gyilkosan száguldó járművön a képzelt Ayrton Sennakra bízva az életüket nevetgélve, cseverészve. De legfőképp kapaszkodva!

Tulipa. Brazíliában manapság e szó hallatán az ember nem a virágra gondol, hanem egyből az utóbbi évek legismertebb énekesnőjére, a paulistano-k nagy kedvencére asszociál. Amikor megérkeztem és mai zenekarokról, stílusról kérdeztem, elsőként őt említették.

Tulipa bájos, játokos hangjával, fülbemászó dallamaival 2008-ban lépett először a nagyközönség elé. Első, legnagyobb sikere az Efêmera című dala egyből meghódította a brazil közönséget. A dal akkora siker lett Brazíliában, hogy végül a EA Sports videójátékgyártó is felfigyelt rá és felhasználták a FIFA 2011-es verziójában.

Az alábbi videón egy kulturális program keretében játszanak élőben - egy konyhában.

Só sei dançar com você - kellemes duó egy turbékoló párról, akik megvallják egymásnak, hogy elvakult szerelmükben táncon kívül semmi másra nem képesek.

Tulipára a nemzetközi zenei világ is felfigyelt. Ebben az évben szinte csak külföldön túrnézott: USA, Anglia, Franciaország, Belgium, Portugália.

Második lemezének hivatalok videóklippjét is például Londonban forgatták.

Tulipa Ruiz Sao Paulo-ban született, de gyerekkorát Minas Gerais állam egyik kisvárosában töltötte. Édesapja zenei örökségéből merítkezve kezdett el zenélni már egész fiatalon.  Tulipa újságíróként dolgozott 10 évig, az utóbbi időkben pedig a rajzasztal felé kacsingat. Ezen a blogján találhatjuk meg rajzait, illusztrációt:

http://ateliedatulipa.tumblr.com/

Aki pedig figyelemmel szeretnék követni az énekesnő karrierjét, fellépéseit és művészi munkásságát, sok szeretettel ajánlom a blogját, sok-sok videóval és érdekességgel - igen, portugálul.

http://tuliparuiz.blogspot.com.br/

São Paulo-ba költözésemkor az egyik legelső és legfurcsább épület, ami felhívta a figyelmem, ez a lakásunk melletti sarkon található, kis giccses kastély volt. Nem igazán értettem, hogy milyen funkciót tölthet be az épület, a mellette lévő, híres (de pár éve porrá égett) színházzal összekapcsolva arra a következtetésre jutottam, hogy ez is valami kulturális intézet lehet. Somolyogtam kicsit a naív, gyerekes, izléstelen stíluson, de ahogy már egyszer említettem "megértő, fejlett országbeli, európai hozzáállásunkat", elnéztem ezt a kis izlésficamot.

A skót stílust, a ismeretlen nemzetek zászlóit és a viharvert, szürke Che Guevarakat a partizánokkal nem nagyon tudtam beazonsítani.

Az esti kivilágításban egész mókás színt adott a környékünknek. Volt benne valami ünnepélyes.

Kerengtek a hírek, hogy le fogják bontani az épületet, hogy parkolóházat építsenek a helyére (mennyivel fontosabb ugye), de sokáig nem történt semmi. El is felejtettük a mendemondákat. Míg egy nap arra sétálva elszörnyűlködve láttam, ahogy kegyetlenül marcangolják, tépik darabjaira az épületet. Elképedve néztem ahogy a giccses, de jópofa kis épületet kegyetlen szörnyek módjára rombolták, tiporták. Teljesen elszorult a szívem:

- Micsoda méltatlan dolog. Itt semmit nem tisztelnek. Főleg a kultúrát nem.

Felháborodva újságoltam az ismerőseimnek a történeteket, szomorúan konstatálva, hogy itt tényleg nem tisztelik a kultúrát. Ekkor az egyik ismerősöm tapintatosan, de nevetve megemlítette, hogy az egy 'másik' kultúra háza volt. Azaz?

A Kilt, a '80-as évektől São Paulo leghíresebb éjszakai mulatója és legendás sztriptízbárja volt... (Jaaaa.)

Siratták a múltat a fórumokon, dicshimnuszokat zengve a hely 'pompás és változatos menüjéről'.

Mi pedig nagyokat vihorásztunk a bamba naívságomon. Idővel megtudtam, hogy a környékünk a híres piroslámpás negyed, számtalan piros neonfényes épülettel. A Kilt épülete bár eltűnt, pár háztömbbel mögötte 21. századi pompában várja a vadiúj, modern Kilt régi és új vendégeit.

Színházak,  kuplerájok és templomok ölelésében, minap arra a következtetésre jutottam, hogy valójában a Montmartre-on lakom. A trópusi, beton Montmartre-on.

(Aki szeretne kis ízelítőt kapni a környékről, íme egy írásom, amit akkoriban írtam a mi szeretett és városszerte ismet és kedvelt Praça Roosevelt-ünkről.)