Kalandiparos São Paulo-ban

Sokszor úgy érzem magam ebben az országban, mintha egy Romana regény szemtanúja lennék.

’És akkor Joao Paulo szenvedélyesen magához ragadta Maria Luisa-t a metrókijáratnál, lágyan a falhoz tolta, egyik kezével gyengéd, de határozott mozdulattal átölelte a derekát, a másikkal pedig a nyakát cirogatta. Mélyen a szemébe nézett. Mindkettejükben fékezhetetlen vágy perzselt, szinte felfalták egymást tekintetükkel. Komoly erőfeszítést igényelt, hogy ne essenek egymásnak mindjárt ott a patkán. Szenvedélyüket végtelen csókokban próbálták levezetni. Olyan gyengéden és odaadással tapadt egymáshoz az ajkuk, mintha attól félnének, ha kicsit erélyesebben érintik meg a másikat, darabokra törik, mint a kínai porcelán. Lehúnyt szemük forró vágyat rejtett és egy pillanatra sem engedték el egymást, egy pillanatra sem szakadt el ajkuk egymástól. Maria-Luisa lassan felhúzta az egyik lábát a falhoz így a behajtott térdével, mintegy hajlékot nyújtott ágyékával Joao Paulo-nak. Ugyanakkor tudomására adta a világnak, hogy ez a férfi az élete értelme, az ő tulajdona, senki még csak a közelébe sem érhet…’ Blablablabla.

Nem hinném, hogy prűd lennék, de ezek a párok kihoznak belőlem valami konvencionalizmust. Egyrészt, én nem tartom túl stílusosnak, ahogy bármelyik szegletben, sarokban, fal mellett, falat támasztva, csúcsidőben, a legnagyobb tömeg kellős közepén hősszerelmeset játszanak. Ennyi, szemellenzős, nyílvánosan turbékoló párocskát életemben nem láttam. Cukkolják is a brazilokat, hogy állandóan ’latin-lovert’ játszanak, de az nem lehet, hogy valaki ilyen elképesztő szenvedéllyel csókolja a múlt hétvégén felszedett csaját a hazafelé igyekvő tumultus kellős közepén. Esténként biztosan láthatunk pár leánykérős jelenetet a mozgólépcső lábánál – épp csak, hogy nem térdelnek le a nők előtt. (Azt én is megerősítem, hogy itt teljesen normális és elfogadott a párkapcsolatban élők párukkal szembeni nyílvános gyengédség és figyelem. Itt így járja. Arról, hogy mennyire macho ez a társadalom, micsoda sportot űznek sokan abból, hogy éppen hány nője van egyszerre, az egy külön Romana, szappanopera, minden, amit akartok.)  

Otthon ezt teljesen elképzelhetetlennek tartom. Ki is nevetnék az embert. Ha nem is bélyegzik meg erkölcstelenséggel, senki nem él privát életet a villamoson. Itt máson bontránkoznak meg, ebből a szempontból nem szégyenlősek. ( Úgy tűnik az ellentmondásosságot mindenképp el kell fogadni a nagyobb népességű országokban. Nem éri meg hadakozni: egy fecske nem csinál brazil nyarat.)

Meg kell azért említeni, hogy ezek a csókolózó párok semmi erkölcstelent nem csinálnak. Ne úgy képzeljük el őket, hogy vadul, ellenőrizhetetlen vággyal esnek egymásnak, a másik szájában kotorászva. A nyilvános csókolózás  - talán ez az elfogadott norma, amit nem tartanak erkölcstelennek - végtelenül gyengéd, csupa tapintat, csupa figyelem, csupa odaadás. És csupa nyál. ( El lehet könyvelni elvadult kelet-európai matrónának, de nekem akkor is furcsa.) Átszelleműlten tapadnak egymáshoz, egy pillanatra sem hagyják abba, nyitják ki a szemüket vagy változtanak pozíciót. Azon is fennakadhat az ember, hogy ezek a párok egy percre sem engedik el a másikat 10 cm-nél messzebb. Ebben az ölelésben egyértelműen benne van a birtoklási vágy, a féltékenység - az a híres, brazil féltékenység.

Tegnap egy idős, 50 feletti párt láttam a buszmegállóban csókolózni. Egy pillanatra sem hagyták abba, végtelenül gyengédek voltak a mozdulataik, kicsit mégis olyanon voltak, mintha halakat látna az ember csókolózni. (Na jó gonosz leszek, nekem két bálna jutott az eszembe.)  A kövér, kopasz bácsi áhitattal támasztotta a falat, a kövér néni mindkét karjával átölelve - jobb szó nincs rá – a nyakát cirogatta.  Ők is, koreográfiaszerűen, egy pillanatra sem hagyták abba, egy pillanatra sem változtattak pozíciót és tényleg mintha ők is a stáb részét képezve, egy nagy brazil ’live performance’-ban lennének – amit szappanoperának hívnak.

Tudom,  a végtelenül szellemes sorok között ott van a gúny és rosszindulat is – lássuk be, ez sokoszor az irigység köntöse. Nem halvérű a magyar sem, de idősebb párocskák szerelmes turbékolását biztosan nem látni otthon. Pedig igazán szívderítő látvány, boldog mosolyt csal az ember arcára.

Akinek pedig ifjúkorában nem voltak Romana regények  a párnája alá rejtve, szeretettel ajánlok egy egyhetes, sao paulo-i metrótúrát.