Kalandiparos São Paulo-ban

Bár a brazilokról tudjuk, hogy a vizuális művészetek nagymesterei (lásd a graffiti, street art, a kortárs képzőművészet, fényfestés, videóinstallációk és nem utolsósorban a reklám világát), az animációs világban, nemzetközi porondon nem igazán tudták megmutatni tudásukat.Eddig.

Az animációs Oscarnak számító Annecy filmfesztivál fődíját idén egy brazil egészestés animáció vitte el, megtörve ezzel a jeget és reflektorfénybe állítva a brazil animációs világ tehetségeit. Luiz Bolognesi rendező Brazíliában már nagy névnek számít, ezúttal a világ is megismerheti.
A történet egy halhatatlan hősről és szerelméről, Janaína-ról szól, akit 600 éve szeret. A történet Brazília történetének négy fázisát mutatja be: a gyarmatosítás, a rabszolgatartás, a katonai rezsim idejét, illetve a jövőbe helyezett utópisztikus világot 2096-ban, az ivóvízért folyó háborúk idején. A film egyaránt megcélozta a fiatalabb és a felnőtt közönséget, a két főhösnek pedig a brazil filmvilág két fiatal filmcsillaga, Selton Mello és Camila Pitanga adta a hangot. Nem feledkeztek meg az ország nemzetközi hírű legnagyobb nevéről sem: Rodrigo Santoro tolmácsolja egy indián nagyfőnők hangját.

Rio 2096 - Szerelem és harag története

A tengerparti város híres piacán gazdagon felhalmozott kupacokban áll a több fajta garnélarák (rózsaszínű és fehér, mindenféle méretű), frissen fogott halak és minden más herkentyű. Itt vettem először cápahúst, nagyon finom, olajos, nehéz hús. Halvány fogalmam sincs, hogy melyik halárú, mit takar, magyarul a lazacon, garnélarákon és polipon kívül egyiknek sem tudom a nevét, de ez számíta  legkevésbé. Isteni finomak és egészségesek.

Télen degeszre tömtük magunkat minden alkalommal, ha lejöttünk Ubatubaba. Ekkor nagyon olcsó minden, érdemes élni a lehetőséggel.

Na megyek is pucolom a hűtőben ott figyelő garnélarákokat. Mennyei eledel és nem is olyan gusztustalan nyersen, mint azt gondoljuk.

Praia do Cedro (Ubatuba) strandján ücsörögve lecsapott a sörünkre a természet csodája. Komótosan pihent a sörösdobozon és a karunkon - talán be is rugott. Ekkor adóditt az alkalom, hogy alaposan megvizsgáljuk és lefényképezzük a pillangó szárnyának külső mintázatát, ami nagy meglepetés volt, mert reptében a pillangót csak kéknek láttuk.

Az első épület, ami megragadta a figyelmem érkezésemkor, a híres Edifício Martinelli volt. Mindig ezt használtam referenciaként São Paulo számtalan építészetí stílust egybegyűjtő, kalandosan sokszínű belvárosához. A nevét se tudtam még, de emlékezetemben mélyen megmaradt az épület stílusa. Amikor megláttam, mindig New York-ban éreztem magam.

Elképzeltem a ’20-as évek Amerikáját az elegáns kalapos-kutyás úri hölgyekkel, a bevándorolt ír és olasz munkásokkal. Sokszor elsétáltam az épület előtt és álmodoztam arról a híres képzeletbeli Amerikáról, ahol minden szabad, tüzesen szól a jazz és a rúzsozott,apró ajkú amerikai nők szaporán kapkodják hosszú lábaikat, ugyanúgy mint régi, fekete-fehér filmeken. Távolabb nem is állhattam volna az igazságtól.

A híres felhőkarcolót, mely kezdetben Brazília, sőt az egész Latin-Amerika legmagasabb épülete volt, a dúsgazdag olasz mágnás, Giuseppe Martinelli építette, akinek hatalmas hajózási vállalata volt Brazília kincseskamrájának számító kikötőjében, Santosban. A képzeletemben megfogalmazott amerikai álmot jelképező épület európai (szinte klasszicista) stílusokat ötvözött tervezője pedig egy magyar építész, Fillinger Vilmos volt. (Ennyit az amerikai álomról.)

Az építkezést 1924-ben kezdték el, végül 5 évre rá, 1929-ben adták át,  bűnös magasságokba törő 20 emelettel. Martinelli eredeti elképzelésének megfelelően tovább folytatták az építkezést, míg vegül 1934-ben elérte a tervezett 30 emeletet. Intrikák sora és az emberek félelme övezte az építkezést, hiszen 10 emeletnél magasabb épületet akkoriban még nem láttak.

Martinelli, hogy elhárítsa a babonákat és bebizonyítsa, hogy az épület nem dől össze, a felhőkarcoló tetejére építette saját rezidenciáját.

A történet a tulajdonos számára akkor ért véget, amikor további anyagi forrás hiányában el kellett adnia az épületet, amit az olasz állam vett meg. A brazil kormány, mintegy 10 évre rá pedig elkobozta, így végül az épület a brazil állam tulajdonába került.

Aranykorában, az 1.267 helyiségben szépségszalonok, éttermek, kaszinók, éjszakai mulatók, boltok működtek, a híres Hotel São Bento luxushotel, a nagynevű Cine Rosário mozi, sőt még egy templom is. Fényűző lakosztályaiban a város és talán az egész brazil társadalom legmódosabb urai éltek.

Az épület megélve a valaha látott legnagyobb fényűzést, rohamos hanyatlásnak indult az ’50-es évektől és hírhedt nyomortanyává vált, helyszínül szolgálva a korszak leghíresebb bűntényeinek és gyilkosságainak. A város vezetősége végül visszafoglalta az épületet 1975-ben, 4 év alatt kipucolták, felújították, azóta pedig a legfőbb pénzügyi intézetek székhelyeként szolgál.

Két éve megnyitotta a kapuit a közönség előtt is. Ingyen felmehetünk az épület tetejére, ahonnan lábunk előtt terül a são paulo-i épületrengeteg tájképe. Martinelli pénze nélkül nem készült volna el a felhőkarcoló, a mágnás neve mögött homályban maradt magyar építész nélkül viszont nem lett volna a város örökségét őrző híres épület.

Ki lehetett Fillinger Vilmos? Hogyan került São Paulo-ba? Hogyan lett Martinelli építésze? Milyen érzés lehetett a város aranykorát elindító, álomba illő terv kivitelezésében részt venni, a kontinens legimpozánsabb épületének az építésze lenni? Ha lenne egy időgépem, mennék a noteszommal, rohannék Fillinger úr után tervező asztalok és álványok között.

A paulistanok nevében is, köszönjük Fillinger úr!

Lélegzetelállító képek a dél-amerikai kontinens legnagyobb városáról, a 20 milliós São Paulo-ról

(A képek Gugli úr kegyes jóvoltából osztatnak meg a nagyérdeművel.)

São Paulo városának gasztronómiai sokszínűsége tagadhatatlanul az imigránsok öröksége. Aki a brazil gazdasági motornak számító megapoliszban él, olyan kulináris örömökben lehet része nap mint nap, amiért megbocsátható a város minden nehézsége.

Sokszor találjuk magunkat olyan helyzetben, hogy kitágult pupillákkal, gyönyörtől eltorzult tekintettel csak ennyit tudunk rebegni:  - Mennyei!

Édesszájúakra különös veszély leselkedik a városban. Jobb felvértezve érkezni egy cukrászdába: mindenképp együnk előtte, lehetőleg egy kis édeset is. Az sem árt ha észben tartjuk, hogy mekkora, szomorú gömböcökké dagadhatunk, ha nem vagyunk mértéktartóak. ( Legyek intő példa: ideköltözésem óta harmadjára voltam olyan rosszul, hogy elzöldűlt fejjel, rongybaba módjára kullogtam a kicsi kölykök mögött, mert rekordidő alatt belapátoltam 5 ember desszert adagját. Lett is belőle intim ölelkezés a wc kagylóval és üvöltve... nos tudjuk.)

A város méreténél és kulturális sokszínűségénél fogva több ezer hely igyekszik becsábítani a különösen édesszájú brazil közönséget.

Az Ofner egyike ezeknek a nagyobb neveknek. Háromszáz féle édesség különlegességből lehet választani, amiből mintegy 13 ezer darab fogy el naponta.

Jelentem, boldog áldozatként, én is szaporázom a lépteim a cukrászda irányába, bármikor arra vetődnék. Először az előkelő Jardim negyedben vittek el a helyiek által sikknek tartott cukrászdába. Ó azt az eclair-t soha nem fogom elfelejteni.

Egyszer utánanéztem, honnan is jön az Ofner név.  - Akár magyar is lehetne - gondoltam magamban. (Akkor pont minden és mindenki magyar volt körülöttem.)

Bingo.

Ofner Anna, a magyarországi születésű imigráns, jó háziasszony lévén, süteményeket készített a családnak, barátoknak, szomszédoknak. Híre terjedt az isteni réteseinek, tortáinak. Megrendelései lettek hamarosan, végül 1952-ben megnyitotta egyetlen cukrászdáját a belváros, tradicionális olasz negyedében, a Bela Vista-n.

A következő rendelkezésünkre álló adat új szelekről zeng: 1970-ben megvásárolták a mai tulajdonosai és felfuttaták az egyik legnevesebb brazil cukrászda hálózattá. Ma mintegy 17 cukrászdát működtetnek, kizárólag São Paulo városában.

                                  (Az Ofner híres almás rétese.)

A nagyközönség számára fennálló adatok közül csupán ennyit találtam, bár biztos vagyok, hogy akad bőven, aki örömmel megosztaná a cukrászda mesés térhódítását és ott lapulnak a fényképek is valahol egy szekrény mélyén vagy valamelyik nagyobb archívumban. Újabb feladat, újabb ötletek egy kis kalandozásra a múltba, vizuális kísérletezgetésre (akarom mondani, dokumentumfilm készítésre.)

A fogyasztásra koncentrálva, az új tulajdonosok felépítették a több boltból álló hálozatukat, mely főleg a bevásárlóközpontok közönségét, illetve az előkelőbb negyedek lakosait célozta meg. Tény, hogy az Ofnert mindenki ismeri és a legjobbnak tartja.

A kedvenc süteményem  a pult ellenálhatatlan, bűvös-bűnös eleme, a Monet névre hallgató csokoládé és mogyoró mousse mini torta. Más süteményről még véleményt sem tudok alkotni, mert amióta felfedeztem, csak ezt eszem. (Gyorsan, bűntudatosan tömöm magamba, ücsörögve egyedül a többi, egyszemélyes orgiát átélő női sorstársam között. Néha váltunk pár zavart pillantást a szelid mamikákkal. Igen, senki nem tudhat erről.)

                                                                             (Doce Monet)

Az Ofner csak egyike a magyar sütemények brazíliai térhódításának.  Mit takar a Doces Húngaras kifejezés?

Na erről egy következő alkalommal.

Az hittem káprázik a szemem, amikor megláttam a kis étterem falán a képet a város legimpozánsabb, gyarmatkorabeli stílusú épületéről, amit épp hogy felfedeztünk. São Paulo állam legszebb tengerparti városának, Ubatuba kulturális örökségeként számon tartott épületét csak így említik mindenhol: Hotel e Restaurante Budapest.

Portugál dámákat, dúsgazdag gyarmatosítókat képzeltem el az impozáns épületbe. A sors fintora, hogy a fenmaradt adatok alapján említhetnék a házat eredeti tulajdonosa után, mégis a Budapest 'fogadó' név maradt a köztudatban, amiről semmilyen információt nem találni.

Az épületet 1846-ban építette egy dúsgazdag portugál kereskedő, aki kávéval, gyapottal, dohánnyal, cukornáddal és szeszesitallal kereskedett. Az épület újdonsága volt, hogy az alsó szintet raktárként használta, itt folyt az árukkal való kereskedés, a felső szinten pedig népes családjával élt.

Egyetlen adatot sikerült találni a titokzatos névről, miszerint 1926-ban lett az épületből a fogadó. Illetve ez az egyetlen kép. Tiszavirágéletű, 2 éves pályafutása után pedig semmilyen további információ nem maradt fenn. Tulajdonosa 'bizonyára' magyar lehetett. De ki? Hogyan?  Miért itt? (Látom, következő ubatubai hétvégével sherlock-i küldetésem lesz.)

Az épület ma kulturális központként, kiállítóteremként funkcionál.

Kik voltak azok a szerencsés honfiak, akik Brazília felfedezése óta elsőként megláthatták a minden képzeletet felülmúló, trópusi paradicsomot?

Amíg otthon a törökökkel hadakoztunk, megállás nélkül szeletelték, toldották-foldották az országot, idegen birodalmak királya űlt a trónon, németül, latinul vagy franciául beszéltek a nagyurak, tombolt a feudalizmus és háborúkban, forradalmakban élte ki minden nyugtalanságát és energiáját az európai, addig pár magyar eljutott az Üveghegyeken, de még az Óperenciás tengeren túlra is.

Míg mi Európa apró harcterén gyepáltuk egymást, addig a portugál és a spanyol hódítók felosztották egymás között a világot olyan mesés messzeségekbe jutva el, olyan kincsekre és természeti csodákra bukkanva, amit legmerészebb álmunkban sem tudtunk volna elképzelni.

Néha irigylem az akkori felfedezők élményét – olyat láttak, mint előtte még soha. Mára sajnos elfogytak a felfedezetlen csodák: mindent tudunk, mindent  látunk, eljuthatunk bárhová és egy kattintással egy villogó műanyag kütyü előtt mindent láthatunk anélkül, hogy ki kellene másznunk a fotelből.

Képzeljük el milyen élmény lehetett a káprázatos színorgia, a buja növényzet és állatvilág, először látni az exotikus népeket, a szegény, elhúrcolta afrikai rabszolgákat, a benszülött indiánokat és a különböző kulturák keveredését. Felfedezni egy ilyen gigászi méretű, soha véget nem érő területet a sűrű, áthatolhatatlan esőerdővel. Milyen élmény lehetett túlélni a két-három hónapos hajóutat, először látni a brazil tengerpartot.

Kis időutazásra invitálva mindenkit, járjunk egyet az új brazil földön őseinkkel, a szerencsés tudósokkal, katonákkal és kalanadorokkal, akik mentek, láttak, győztek (vagy nem), maradtak és maradandót alkotva hozzájárultak Brazília gyarapodásához.

Feljegyzések szerint Varga János volt az első magyar, aki brazil földre tette a lábát. Pontos dátum is van e történelmi pillanatról: 1519. december 13-án látta meg először a Cukorsüveg hegyet Rio de Janeiro-ban, ami az akkoriban még vadabbul burjánzó esőerdő felett kandikált ki. Varga tüzérként szolgált a legendás Magellán expedíció egyik hajóján, amely megkerülte a világot.

A fenálló adatok szerint, a következő két név: Szentmártonyi Ignác és Szluha János matematikus és csillagás pároshoz tartozik, akik V. János király meghívására érkeztek 1749-ben brazil földre. A király nagylelkű meghívásának valódi célja az volt,  hogy felülvizsgáltassa az akkori Brazília határait. A Tordesillasi szerződés, melyben Spanyolország és Portugália felosztotta egymás között a világot, nem elégítette ki a portugál udvar igényeit.

Fáy Dávid és Kayling József misszionárius 1753-ban érkezett Brazíliába, hogy keresztény hitre térítse az ország északi részén található Maranhão régió indiánjait. ’Hálája jelenként’ a portugál Pombál márki elhurcoltatta és börtönbe vetette őket.

A legelső Brazíliáról készült rövid feljegyzések Zakarias János és Éder Xavér Ferenc tollából erednek.

Brazíliának van egy több száz tagból álló, híres családja: a Família Hungria. A család alapító ősei, a Hofbauer fivérek Győr városából érkeztek 1810-ben. (A brazil források Győrt, a magyar források Debrecent említenek. Lehet választani...) Nemsokkal később felvették a Hungria nevet. A Brazília-szerte ismert név ma mintegy 600 taggal büszkélkedik.

Gróf Pálffy Miklós 1817-ben, Habsburg Leopoldina hercegnő testőrségének parancsnokaként érkezett az újonnan kikáltott Brazil birodalomba. A hercegnő a birodalom alapítójának, I. Péter császárnak a menyasszonyaként jött új hazájába.

A Vámosy fivérek, József és Dániel 1828-ban szálltak ki Rio de Janeiro partjainál. A helyiek által ismert, rio de janeiro-i Wamosy család és az ország déli csücskében található Urugayana város alapítói. Alceu Wamosy, a XX. századi brazil költészet első évtizedeinek egyik legfontosabb alakja, a család leszármazottja.

 Kornis Károly jogász és történész, a szabadságharc leverése után érkezett Brazíliába, 1854-ben. Megnyitotta első, az akkori fényképészetnek számító, dagerotípia műhelyét. Ő lett a Számvevőszék  hivatalos fényképésze, sőt még II. Péter császár családjáról is készített fényképet. Később, amikor már beszélt portugálul, Brazília külföldi, diplomáciai képviseletének jogi tanácsadójaként szolgált. Harcolt a telepesek jogaiért, magyar borokat importált, számos tanulmány szerzője volt jog, latin tanítás, sőt még a polgári házasság témájában is.

Décsy János, a 1848-as szabadságharc egyik tisztje szintén 1854-ben érkezett és tanítóskodott a király székhelyéül szolgáló Petropolis városában. 1864-ben részt vett a são paulo-i toborzásokban és két évre rá csatlakozott a hadsereg Paraguay elleni hadműveletében. Katonai karrierjét megkoronázva Itajaí gyarmat elnöke lett.

 Szendrői Geőcze István, Garibaldi híve 1864-ben érkezett Brazíliába. Elragadtatva az ország természeti szépségeitől, a gazdag népművészettől és a brazil ember gondolkodásmódjától, legyezve benyomásait, tapasztalatait,megírta a legelső magyar nyelven írt könyvet Brazíliáról. (Utazás Braziliába és vissza)

Utolsó nevünk a listán Majlaszky Lajos Mátyás mérnöké, aki 1868-ban érkezett. Alapítója és építője volt az ország híres vasútvonalának, a Ferrovia Sorocaba-nak mely São Paulo és Sorocaba város acél üzeme között futott.

Következő alkalommal kezdődjön hát a híres nevek sora, akik magyar születésűek vagy leszármazottak, de mindenképp fontos alapkövei a brazil közéletnek. Balerina és bűvész, filmes és cukrász, a fordítás mágusa, a fény mestere, színésznők és foci zsonglőrök. Ízek, színek, formák, gondolatok és szavak felismerve a brazil kultúra mesés gazdagságát, ápolva és újraértékelve azt, egy másik szemszög és múlt megközelítésében.

Mielőtt belemerűlnénk a brazíliai magyar sikertörténetek sorozatába, vessünk egy gyors pillantást a magyar imigráció történetére. Miért és hogyan jött a magyar Brazíliába?

A Magyar Tudományos Akadémia Földrajzi Intézetének és a Magyarok Világszövetsége adatainak megfelelően 1890 és 1957 között 70 és 90 ezer közötti magyar emigrált Brazíliába. Számtalan kutató becslése szerint azonban ez a szám akár a 150 ezret is elérhette. Ennek megfelelően szintén nehéz meghatározni a leszármazottak számát, ami 145 és 310 ezer között is lehet.

Négy nagyobb bevándorlási hullámról beszélhetünk: az 1890-es években, az első világháború után, a második világháború során és az ’56-os forradalom utáni időszakban, amikor tömegesen vándoroltak ki elkeseredett hazánkfiai a szélrózsa minden irányába.

A XIX. század végi és XX. század elején Brazíliába érkező magyarokat az igéretes bevándorlási politika és a gazdasági lehetőségek vonzották. Az 1890-ben emigrált magyarok meghatározó része a sváb közösségből érkezett. Fennmaradt adatok szerint 1891-ben 200 család érkezett Veszprémből, 30 pedig Székesfehérvárról. Főleg Dél-Brazília európai időjáráshoz közelebb álló, kontinentális éghajlatú, hegyes-völgyes vidékein telepedtek meg. A bevándorlók ezen csoportja villámgyorsan megteremtette a saját világát:  falvakat alapítottak, templomokat és iskolákat építettek, ahol német, majd portugál nyelven tanítatták gyerekeiket. Az első, nagyobb magyar közösséget számláló településen, szintén ezen a vidéken, Santo Antonio Patrol-ban ekkor már 250 magyar családot számláltak. A letelepedett magyaroknak, az akkori körülmények és a kapcsolattartás nehézségei miatt, megszakadt minden kapcsolatuk az anyafölddel és teljesen asszimilálódtak a brazil kulturához. (A magyar hagyományőrzés főleg São Paulo államban, a későbbiekben megtelepedett magyar imigránsok körében honosodott meg.)

Az első világháború után az elveszített területeken kisebbségbe kényszerített magyarságból sokan úgy döntöttek, elhagyják ’új hazájuk’ és jobb lehetőség után néznek. A brazíliai, jövedelmező kávéültetvények híre az egész világot bejárta, ígéretes lehetőségnek bizonyult az elkeseredett, főleg paraszti sorból származó  magyaroknak is. Több tízezren hagyták hátra otthonunkat a jobb élet reményében és beálltak mezőgazdasági bérmunkásnak az ország fő exportjövedelmét adó kávé és cukornád ültetvényeken. A valóság azonban nem felelt meg teljesen az ígéreteknek, így sokan elhagyták a gazdaságokat. Más bevándorló közösségekkel koncentrálódva városokban telepedtek meg, illetve szabad terület után kutatva, kisebb falvakat alapítottak.

Fennmaradt egy feljegyzés arról, hogy pontosan hány magyar érkezett ebben az időszakban, illetve melyik elcsatolt területről jöttek.

Az adatok szerint:

30.437 erdélyi magyar román útlevéllel

518 magyar csehszlovák útlevéllel

16.518 magyar jugoszláv útlevéllel

2.742 magyar osztrák útlevéllel

6.501 magyar magyar útlevéllel

Összesen 56.716

A második világháborús magyar imigrációról kevés összefoglaló információt találtam. A Holocaust elől menekülve Brazília több tízezer zsidó származású európainak nyújtott menedéket. Az ország észak-keleti partján található Recife város kikötője átszálló pont volt az Amerikában menekülőknek, de sokan itt ragadtak. Ebben az időszakban a magyarok túlnyomó része, a több millió európai menekülthöz hasonlóan a São Paulo melletti kikötővárosban, Santosban lépett brazil földre. Így a legtöbben itt telepedtek meg, főleg São Paulo városában. A  legnagyobb magyar közösség a mai napig itt található, töredéke pedig Rio de Janeiro-ban.

Az utolsó nagy kivándorlási hullám Magyarországról a 1956-os forradalom után történt, amikor  több ezer fiatal értelmiségi hagyta el az országot, főleg Budapestet. Az ekkor már jelentős helyi képviselettel rendelkező magyar közösség segítségével a forradalom elől menekülők könnyen integrálódtak a brazil társadalom vérkeringésébe. Mégis, ebből az utolsó hullámból sokan hazaköltöztek, ahogy a helyzet stabilizálódott otthon a ’90-es  években.

Nos dióhéjban, Internetről kutatva ennyi. Kevés az információ. Foghíjas, kesze-kusza és ellentmondásos. Próbáltam beszélni az Imigrációs Múzeummal, azt mondták a nagyközönség számára, magyarokról nem áll semmilyen információ rendelkezésre. Meglepő, bár annyira nem. Igaz-e vagy sem, ezúttal nem volt kedvem az okoskodó európait játszani. Talán rosszul látom, de bármilyen múlttal kapcsolatos kutatás itt Brazíliában rengeteg nyűggel jár. Kevés energiát fektettek a múlt megőrzésébe, robognak villámsebesen a jövőbe. Sok türelemmel, kapcsolattal biztosan sikerülne véghezvinni egy tisztességes kutatást. Addig maradunk a biztos kevésnél és a mindennapokban felbukkanó érdekességeknél.

Következő cikkünkben felsorakoztatunk pár kalandort a régmúlt időkből, akik banánfák és érzéki mulatt nők között tengették napjaikat a trópusi paradicsomban, harcoltak, fényképeztek, elhozták az Hungria nevet, tanítottak, vasútat építettek vagy kegyes hazugságból tömlőcbe vettettek.

Brazília, az Újvilág déli féltekén található fivére, Amerikához hasonlóan számtalan nemzet és kultúra olvasztótégelye – tagadhatatlanul trópusi változatban.  Millióknak nyújtott menedéket, lehetőséget az újrakezdéshez, a túléléshez, egyáltalán az élethez A több millió afrikainak, ugyanúgy mint az északi féltekén, pedig sajnos béklyót, rabszolgasorsot és szenvedést. Európából a XIX. században indult el egy nagyobb kivándorlási hullám Dél-Amerikába, de főleg a két világháború elől menekülve választották több millióan Brazíliát új hazájukként. Pár szám a nagyobb bevándorló nemzetek csoportjaiból: 28 millió olasz, 5 millió német, 1,5 millió japán. Hollandok, portugálok, spanyolok, oroszok, angolok, franciák, koreaiak, lengyelek és természetesen a magyarok. Milliók, akik a nyomorból és a háborúkból, a kesze-kusza politikai helyzetből egy kiutat láttak: hátrahagyni mindent, nekiindulni az ismeretlen távoli Dél-Amerikának, ahol béke és felfedezetlen kincsek, új lehetőségek és egy jobb élet reménye vár.

Ha Brazíliára gondolunk, általában a kreol bőrű, trópusi szépségideál jut eszünkbe, az afrikai és indián benszülött leszármazottak, de nehéz elképzelni, hogy Brazília is ugyanúgy mindenféle nemzet, bőrszín és karakter keveréke. Ugyanúgy lehet találni bőven sápadt, szőke brazilt, mint ázsiait vagy bármilyen európai kinézetűt. Az újonnan érkezett külföldire még rácsodálkoznak, azzal viszont mindenki tisztában van, hogy az országot a bevándorló nemzetek építették fel. Hemzseg az ország az európai és ázsiai nevektől, a különböző nemzetek keveredéseként pedig, Amerikához hasonlóan, megszületett egy fiatal és rendkívül sokszínű nemzedék. Kicsit talán szélesebb a mosolyuk, harsányabbak és temperamemtumosabbak, talán más a levegő és finomabbakat is esznek, de verükben ott van az Óvilág kultúrájának hagyatéka.

Minket viszont mindennél jobban érdekel, hogyan keveredett a magyar ilyen messzire, miért pont ide és van-e itt is híres-neves alakja kis hazánknak.

Hallani otthonról, hogy abban a szőrnyen szennyezett és veszélyes betonrengetegben, São Paulo-ban hatalmas magyar közösség él ( hát elment az eszük?), de ezzel nagyjából ki is merül a tudásunk. Aki arra adja a fejét, hogy kipróbálja az életet a világ egyik legnagyobb megapoliszában, örömmel töltheti el az érzés, amikor lehetősége nyílik találkozni hazai szálakkal, történetekkel és nevekkel a mindennapokban. Tényleg igaz.

Kezdetben katarzisba estem minden alkalommal, amikor felfedeztem, hogy magyar származású az az ismert személy, hazai az a híres süti, rólunk készítettek filmet, írtak könyvet. Dagadt a mellem, mint a kiskakasnak és be kell vallanom magamnak is, párszor valószínüleg épületes marhát csináltam magamból örökös kérkedésemmel. Ez is magyar, az is magyar. Én is az vagyok.

Lassan kezdek hozzászokni, hogy lépten-nyomon újabb hazai vonatkozású dolgokba futok bele: legyen az kultúra, tudomány, közélet vagy üzleti élet,  garantáltan találkozunk magyar(os) nevekkel. Így már nem ájulok el, ha nem bámulnak bambán, amikor azt mondom, hogy magyar vagyok. Ismerik a kultúrát, a filmművészetet, a focit (!), páran még a kibogozhatatlan történelmi szálakkal is tisztában vannak. És természetesen voltak Budapesten.

Kivétel nélkül mindig kedves mosoly fogad, amikor kiderül, hogy magyar vagyok. Érkeznek nyomban a referenciák, hogy kinek, milyen magyar leszármazott ismerőse, barátja van.

Vegyük például a lakóhelyünket. A ház 21 lakásából (amiből kb. 5-6 üres) hárman egy vérből származunk. Van még egy ismeretlen negyedik tag is, akinek az eredetére még nem derült fény: a garázsban található teherautóra ragasztott H betűt fontos bizonyítéknak tekintem. Ahogy nemrég megtudtam a 18-on az a divattervező lakik, akinek a magyar motívumokat használó kollekciójára tavaly bukkantam az ELLE magazinban. A barátom szerint a felettünk élő úriember kell legyen a másik magyar származású szomszéd.  Miért?   - Mert olyan magyaros kinézetű.

Amíg herkulesi bátorságra teszek szert és kapcsolatba merek lépni velük, addig bemutatok pár legendás alakot a brazil közéletből. A Magyarok és híresek Brazíliában cikksorozatban azokról a nevekről tereferélünk egy kicsit, amit minden brazil ismer, de nem tudja, hogy magyar. Olyan nevek, amik a brazil élet és kultúra mozaikjának fontos alapkövei. Balerina és bűvész, filmes és cukrász, a fordítás mágusa, a fény mestere, színésznők és foci zsonglőrök. Egy kis ízelítő vérbeli, brazil sikertörténetekről, magyaros fűszerezéssel.

Elsőként viszont kezdjük egy kis történelemórával.