Kalandiparos São Paulo-ban

Santa Ifigénia, ez a kis pékség-étkezde megér egy említést. Annak a híres-neves Copan nevű épületnek az aljában van, amit a matuzsálemi kort megélt híres, brazil építész, Oscar Niemayer tervezett. A Copan Sao Paulo egyik nevezetessége ( a tursiták nagy előszeretettel fényképeztetik magukat itt), mi pedig 2 percre lakunk tőle. Nem is említve, hogy milyen sűrűn látogatjuk a helyet -  a pékségnek köszönhetően. Sok ilyen pékséggel összekötött étkezde van Sao Paulo-ban. Fontos tudni erről a városról (vagy magáról az országról), hogy az evés az egyik legfontosabb tevékenység az emberek életében. Legyen az utcán, buszmegállóban, a nap bármely időpontjában, munkábamenet vagy éjszaka, mindig vannak árusok, bódék, étkezdék, pékségek, ahol ehetünk. A leleményes brazil mindig megtalálja a módját, hogy etessen és ehessen. A lényeg, hogy étel legyen és sok legyen. Sok pocsék étkezde van, de akad bőven olyan is, ami lepukkant, a menüjük viszont pompás. Ez szép is, finom is. Számtalan sós és édes péksüti található, sütemények, kenyerek, szendvicsek és mindenféle frissen készített gyümölcslé, turmixok. Vasárnaponként nagy versengés folyik szabad asztalért. Nincs is jobb, mint egy álmos, lusta vasárnapon reggelizni itt egy jót. Kezd lassan a szertartársunkká válni – egy kis sós, egy kis édes, kávé, gyümilé, álmos, morcos, de kedves szóváltás a melegengető napsugárban, és már készen is állunk egy termékenyen és lélekmelengetően semmittevő vasárnapra.

A minap találtam ezt a csodát: torta húngara.

Bármennyire hihetetlen, a magyar kultúrának egész hagyománya van itt Sao Paulo-ban. Nagy a helyi magyar közösség. Meglepően sok a leszármazott, és nem mindenki bámul bambán, ha azt mondom, hogy Magyarországról jöttem, hanem ismerősökre, leszármazottakra, sőt ételekre és szokásokra hivatkoznak. Nemrég találtam egy szakácskönyvet: Doces Húngaros, azaz Magyar édességek. Sőt vannak magyar leszármazott szakácsnénik is (szép magyar névvel), akik nagy áhitattal írnak az anyaföld szent kulináriájáról. Többször olvastam a torta húngara-ról, de az valami teljesen más süti volt. (Itt minden képlékeny, ugyanazt a nevet sokszor mintegy gyűjtőnévként használják: mindenre vonatkozik.) Ebben a pékségben ezt találtam – ami a túrósbatyú és a kakaóscsiga tökéletes keveréke. Túróval mazsolával. Igazán meglepődtem, hogy igazi túrót ehetek, amikor tudomásom szerint Magyarországon és Németországon kívül máshol nincs. Na de itt a titok nyitja. Hatalmas német közösség alkotja Brazília déli részét – biztosan elcipelték a túrósrétes receptjét is - tudományos megállapításom alapján. Bár az a sajtféle, amiből túrót lehet csinálni Brazília éléskamrájának számító államából, Mines Gerais-ból való.

A többi péksütiről pedig, írni nem is érdemes. Látni kell és ízlelni. Persze csak kis adagban, mert könnyen guruló, trópusi bálnákká válhatunk mi is.

A brazil nem dolgozik. A brazil lusta. Tengerparton lopja a napot vagy kocsmában hűs söröcske mellett tengődik, állandóan mulat. Valami hasonló.

Be lehet vallani, hogy a legtöbben ezzel a sztreotípiával illetik az ország fiát. Állandóan süt a nap, mindenki jókedvű, pénz sem kell a boldogsághoz, ezzel magyarázható a végtelen munkakerülés és az elmaradottság. De mi, fejlett országbeliek ezt teljesen megértjük.

Sao Paulo akkor nem Brazília. Másik planétán vagyunk itt.

Ha azt mondom, hogy itt napi 9-10 óránál kevesebbet senki nem dolgozik, de inkább többet? Többen a hétvégéjüket, a szabadidejüket (az életüket) feláldozzák a munkáért. Na? ( Persze a munkamorál is hozzájárul ehhez, mert ha fegyelmezettebben dolgoznának, nem kellene állandóan túlórázni. Ehhez is külön felzárkóztató óra kell a bamba, fegyelmezett külföldinek, mert idegösszeroppanásban elpatkol az első hónapokban.)

Képzeljük el az életünket napi 9-10 órás munkatempóval, ép ésszel felfoghatatlan mennyiségű munkával és káosszal. Képzeljük el az életünket, hogy ebben az életstílusban, frissen kezdett munkahelyünkön csak 1 ÉV UTÁN vehetünk ki szabadságot! Egy éven keresztül nem mehetünk sehová. Képzeljük el! Sikerült? (…) Hát nem csoda. Persze teljesen felháborodott a társaság, amikor sűrű káromkodások közepette az álam kerestem valahol az asztal alatt. Normálisak ezek? Egy évig ne lehessen kivenni szabadságot. ’- Ez rabszolgatartás, az emberi jogok teljes semmibevétele, kizsigerelés, a gyarmati birodalom maradványa. - A hülye, elkényelmesedett európai. Hát ezért tartotok most ott, ahol.’ Annyira ezt látom a tekintetekben, amikor szóba jön a téma. Megvallom a dühkitörés után teljesen magamba roskadtam. Már vízionáltam a végtelen, megfáradt napokat, amikor egyre elkeseredetebben vonom az igát a robot kilátástalan mezején. Kellett nekem pálmafa, meg ringatózó hullámok, meg lambadaszoknya. A nagy frászt!

Aztán jön a megvilágosodás. Az első lépés mindig a megbocsátás. El kell fogadni ezt a rendszert (is) úgy ahogy van. Cserébe tucatnyi szent meg hős járul hozzá, hogy hosszú hétvégén kicsit kiszusszantsuk magunkat. Sajnos van még egy megszorítás, ami hosszútávon is jámborságot és feletestvéri megértést kíván: a szabadságot egyszerre kell kivenni, ami kb. 1 hónap. Kivételek persze mindig vannak, de ez az általános. Otthon ellenkezőleg, ilyen hosszú időre senki sem léphet le. Ez is fejbe kólintott, mert ugyanazt az 1 éves korlátot jelenti. Ma már én is úgy látom, hogy eléggé el van eresztve otthon az ember, ráadásul a feldarabolt kicsi szabadságokkal minden fillért elköltünk. Itt robotolnak kőkeményen, gyűjtik a pénzt… amit egyszerre vernek el. Na jó. Megbarátkoztam ezzel a rendszerrel is, túrbózom magam, hogy így legalább építheti az ember a karrierjét és dagadhat a bukszája. Ahhoz, hogy komoly szakmai eredményeket érhessünk el, igenis áldozatot kell hozni, nem is kicsit. Az otthoni ’eredményeket, pénzt, sikert akarok, de azért legyen meg a kis időm, saját szférám, szabad terem is  gondolkodásmóddal bús egyhelyben torpanva lecsorog az életünk. ( Mint látjátok, lelkesen igyekszem magamévá tenni ezt az elméletet.) Sokan persze ügyesen zsonglörködve meg tudják ezt valósítani otthon is. Itt más. Egyrészt, nézzük az utazás kérdését. A nagy távolságok miatt (akár országon belül is) az utazás egy nagyobb befektetés, ami több hónapos, vagy éves megtakarítást igényel. Otthon a földrajzi fekvés lehetővé teszi a kisebb kiruccanásokat. Itt minden sokkal drágább. Már említettem, hogy az otthoni átlag életforma megteremtéséhez itt jóval több pénzre van szükség. Nagyobb a nyomás már fiatal korban, hogy az ember teremtsen magának exisztenciát. Sokan korábban kezdenek el dolgozni, nincs nyafogás, lázongás. Otthon, lássuk be, a mi generációnk él a mának és élvezi az életet – amíg lehet. Ebben a gigászi országban egyértelműen több a lehetőség, de több is a versenytárs. Minden pozícióra van helyettünk több száz lelkes jelentkező, aki mindent odaadna, hogy abban a bizonyos pozícióban lehessen. Sokkal nagyobbat lehet kaszálni és sokkal nagyobbat is lehet bukni.

A szabadság rendszere az egész országra vonatkozik, a munkamániát illetően viszont csak szűk pátriám nevében beszélhetek. Aki már unja a semmittevést, az egyhelyben toporgást és a kovászos uborka létet, Sao Paulo-ban a helye. Azalatt a bizonyos egy hónap alatt, ami a szabadságot jelenti, be lehet járni a világot, meglátogatni a családot, feltöltődni, szétcsapni magunkat fesztiválokon, hogy visszatérve, az aktív társadalom részeként hősiesen és boldogan, de legfőképp villámgyorsan bedilizzünk vagy megtollasodjunk.

São Paulo ad otthont a világ legnagyobb meleg felvonulásának, a Gay Pride-nak, amit az idén ezen a hétvégén tartanak. Az idei mindenképp különleges lesz, hiszen május 15-én a brazil törvényszék törvénybe foglalta, - cselesen van megfogalmazva a törvény - hogy a hivatalok nem utasíthatják vissza az azonos neműek házasságát.

Argentina és Uruguay után, Brazília a harmadik latin-amerikai ország, ahol végre törvényesen egybekelhetnek az azonos neműek. Őszinte gratulációm Brazíliának ezirányú nyitottságáért. Pipa erre is.

(Alábbi írásom a tavalyi felvonuláskor készült.)

 A são paulo-i Gay Pride a világ legnagyobb felvonulása, bekerült a Guiness rekordok könyvébe röpke 4-5 millió résztvevővel. São Paulo-ban meleg közösség igen meghatározó, főleg itt a belvárosban. Londonban a meleg negyedben éltem, Párizsban is láttam sok embert, aki nem titkolta párválasztását, itt viszont úgy érzem, ez mindennél természetesebb. Teljesen elfogadott, bár tény, hogy brazíl viszonylatokban ez a nyitottság főleg São Paulo-ra vonatkozik. Nem tudom, mennyire változott az öregkontinens és az otthoniak hozzáállása a kérdéshez az utóbbi időkben, kicsit úgy érzem, még mindig tabu, szégyellni kell, titkolni. Örömmel tölt el, hogy ez itt nem téma, nem kell vállalni, bizonygatni, teperni. Van aki szőke, van aki moreno, van aki egy nő mellett és van aki egy férfi mellett boldog. Pronto. Lehet, hogy generációs kérdés is, a fiatalok egyáltalán nem akadnak fel ilyeneken. Persze ne feledjük, egy több mint 20 milliós megapoliszról van szó, vannak itt is morgó lelkek, nekem szerencsére csak az ellenkezőjére van példám.

Sok meleg párt látni mindenhol, és különösen sok leszbikus párt. A leszbikus párok között nagyon sok a tinilány. (Személyes véleményem szerint kicsit összekeverhetik a kamaszkori barátságot a szexuális kíváncsisággal, de lehet, hogy tévedek.) Tudni kell azt is, hogy nagyon sok gyönyörű nő és férfi áll ugyanazon az oldalon - lélegzetelállítóan és felháborítóan gyönyörűek. Nekem is nagyon sok meleg munkatársam és barátom van, nagyon szeretem őket. Vídámak, trendik, kreatívak és valamiért nagyon szeretnek engem. Néha kabaréban érzem magam velük: tény, hogy állandóan nevetünk.

Na de a parádé. Bánom, hogy lemaradtam róla. Pedig nagyon közel volt hozzánk a móka. A híres Avenida Paulista-n indult, São Paulo ikonikus sugárútján, amihez minden fontos esemény és bizniszélet köthető. A Paulista-tól a mi házunkig tartott a felvonulás, dirrel-durral, jókedvvel.  Megállapíthattam századjára, hogy a brazilnál nagyobb parti nép nincs a világon és mivel pont hazafelé tartottunk, a felvonulás utózengéseként láthattunk pár emlékezetes dolgot. Például egy nagydarab, kövér nőt, aki tangabugyiban sétálgatott kézen fogva a nála jóval alacsonyabb barátjával. Nem tudtuk levenni a szemünket a nagy kerek…bundájáról (a fenék hétköznapi megnevezése portugálul). Talán még bele is pirultunk, de nagyon jót szórakoztunk. Főleg, amikor megálltak egy bódénál és a nőci teljes terpesszel előrehajolt a pultnál. Lehet, hogy ők az egyenjogúságot a hiányos öltözet elismerésében követelték. A másik atrakció egy ’A bárányok hallgatnak’ filmbeli álarcot viselő ember volt, durrogó láncfűrésszel a kezében. Szerencsére nem volt semmi rémséges hír másnap az újságokban, homoxuálisokat mészároló láncfűrészesről. Elképesztő dolgokat látok nap mint nap, erre azért még mindig rácsodálkoztam, ellentétben a tömeggel, aki nyugodtan tántorgott a berregő láncfűrész mellett. A sok, repdeső tündérfiúka, angyalka és királylány pedig tényleg egy jókedvű, jóleső mosolyt csalt az ember arcára. A tolerancia mosolyát, hogy ebben az égvilágon semmi rossz nincsen, sőt, ez a provokatív, vicces nép jókedvet, nevetést visz az életünkbe. Persze vannak bőven a meleg barátaim között is, akik elitélik a felvonulást, fanyalognak és kikérik maguknak - ők nem tartoznak ehhez a csőcselékhez.

A mindenféle ideológiai transzparensek, egyenjogúságot hírdető, megbrotránkozatató vagy lélekhez szóló passzus közül egy nagyon egyszerű ragadta meg a figyelmem, ami összegzi a megmozdulás lényegét:

’ A szerelemhez mindenkinek joga van.’

Brazíliában nagyon komolyan veszik a család intézményét. A gyerekek nagyon fontos részét alkotják a szülők szociális életének. Nincsenek elkülötnítve, nem pattintják le őket a baby sitternek, viszik magukkal mindenhová. Így is van berendezkedve az ország és talán a brazil gazdaság is. Legelső utamkor állapítottam meg, hogy itt a gyerekek mennyire fontos szerepet játszanak a mindennapi életben,  mennyit babusgatják, szeretgetik, kényeztetik őket. Minden étterem fel van készülve családok fogadására, játékboltok, ruhaboltok, játszóházak és mindenféle szórakoztató egység profitál ebből a nagy-nagy figyelemből. Legelső benyomásként ezt állapítottam meg, legalábbis ez a látszat, hogy itt sokkal erősebb a családi kötelék, mint Európában. Otthon kicsit úgy érzem, hogy a különböző generációk között világnyi különbségek vannak. Számtalan kivéltelt mondhatok persze, de a nagy átlagban ezt éreztem. Angliában talán még erősebben, mint bárhol máshol. Tudom, hogy korosztály kérdése is, de itt a gyerkőc ott van mindenhol. Velük töltik az egész hétvégét a szülők, moziba viszik őket, együtt mennek étterembe, együtt utaznak, viszik magukkal mindenhová. Minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy örüljön a kis lurkó. Ebben valószínüleg az is közrejátszik, hogy napközben késő estig dolgoznak, így alig látják egymást, de adódó alkalommal kitesznek magukért. Nem is Brazíliáról beszélnénk, ha nem lennének végletek. Kétségtelen, hogy ebben is sokan túlzásba esnek. Szociális téma a szülők felett elhatalmosodott gyerekek problémája, akiket elárasztanak a leglehetetlenebb ajándékokkal és elkényeztetett, arrogáns diktátorokká válnak. A szülők elveszítik az irányítást felettük, ennek pedig beláthatatlan következményei vannak a családi életre és kölykök életére. Sokan, mint, ahogy az amerikai filmekben látjuk, mindenféle ajándékokkal próbálják pótolni a figyelmet és a szeretetet, amit idő hiányában nem tudnak megadni. Hm, a jólét nyavajája.

A szegény réteg története ennek tükrében annál kegyetlenebb és igazságtalanabb. Gyerekek, akiket teljesen elhanyagolnak a szülők, semmilyen nevelést nem kapnak, iskolába se mennek, éheznek és végül az utcán kötnek ki bűnözőként vagy a Jóisten tudja, mi történik velük.

Legyen gazdag vagy szegény, általánosságban mindenki próbálja boldoggá tenni a kis csemetéjét, ahogy csak tudja.

Egyszer kaptunk egy meghívót. Szülinapi buliba megyünk. Hány éves az ünnepelt? Kettő!

 A kis úrfi egy csodaszép, göndörhajú kis angyalka, akit már a legelső alkalommal legszívesebben hazavittem volna magammal. Gyönyörű, okos, két lábon tipegő kíváncsiság, aki hatalmas szemeivel minden nőt meghódított.

Valamit már kapisgáltam, hogy itt komolyan veszik ezeket a szülinapokat, így viszont saját magam győződhettem meg arról, hogy mennyire. Több ezer játszóház van a városban, amit elvarázsolt kis mesebirodalommá alakítanak, hogy kielégítsék a gyereksereg és a szülők igényét. Szülinapot is általában ilyenben ünnepelnek. Ennek a kis lurkónak is kibéreltek egy jó nagy játszóházat. Ámultam és bámultam, amikor megláttam az esküvőnek megfelelő felhajtást. Új volt nekem, hogy minek egy kicsi gyereknek ekkora parádé, amikor úgysem fog emlékezni rá. Biztosan nem fog, mi viszont igen és tényleg jól éreztük magunkat. Leginkább arról szólt, hogy a régi barátok, fiatal szülők összejöttek, mindenféle gyerekkaját és édességet összezabáltunk, nágykézláb mászkáltunk a kicsi manók után és felhőtlenül játszodtunk.  Fel is világosítottak, hogy ez tényleg egy barátoknak és azok gyerekeinek szóló összejövetel volt, mert sokan olyan giccsparádét csapnak, olyan magamutogatás,  nagyzolás és versengés folyik, hogy olyat csak az anerikai reality show-ban látni.

Isten éltesse a kis úrfit, rendezzenek még sok-sok zsúrt neki, hívjanak is meg minket és lehetőleg ugyanonnan szerezzék be az édességet. Az a brigadeiro, Isten bocsássa bűnöm, Luciferrel bizniszelnék érte.

(Még nem meséltem erről a brazil édességről? Ideje visszatérni egy kis gasztro-garázdálkodáshoz.)

Rengeteg szép, kevésbé szép, régiés új, kidolgozott vagy csak  firkantásképp. Megvan a tipikus, helyi tipográfia is (ők tupográfiának nevezik), ezekkel az ívelt, vékony betűkkel. Sok-sok képet készítettem graffitikről, mindenféle képekről, amik az utcákon találhatóak. Remélem idővel sikerül még többet, több helyről is megörökítenem.

Ezt a blogot a szüleimnek dedikálom abból az alkalomból, hogy nem tudunk túl sűrűn beszélni és akkor is, ha sikerül, elég szűkszavú vagyok. Sokminden van, amit nem tartok fontosnak megemlíteni, pedig tudom, hogy mindenre kíváncsiak és minden érdekes, az újdonság erejével hat. Ajánlom sok-sok szeretettel, tiszta szívből és mégegyszer, csupaszeretetből, hogy szemmel követhessék az eseményeket, kicsit belelapozhassanak életem forgatókönyvébe, megismerjék, a várost, ami most életem helyszínéül szolgál, az életformát, amibe belecsöppentem és ami lassan, tényleg, az életemmé válik. Talán a koponyám rejtett zugaiban rejlő mindenféle elszállt gondolatok által megismernek kicsit jobban engem is – így 12 ezer km távlatában.

Fogalmam sincs, hogy olvasói szempontból mennyire lesz érdekes, élvezetes, amit itt összefirkantok, főleg annak tükrében, hogy teljes káosz van a fejemben, nyelvek, kifejezések szempontjából, mit, melyik nyelven, hogyan kell használni. Néha mindegy melyik nyelven, csak az egyiken végre találjam meg annak az adott gondolatnak, érzésnek a megfelelő, verbális kifejezési formáját – ami nem nyökögés, hebegés-habogás és szépen, lassan lemondásba torkolló káromkodás.

Fogalmam sincs, hogy milyen gyakorisággal, mennyire részletesen, hogyan, miről…nekilátok. Hozzá lehet szólni, ha valami esetleg nem világos, túl kevés, túl sok vagy egyszerűen unalmas.

Ami igazából nem egyszerű most így hírtelen, elkapni az események szálát. Elindulni valahol, amikor már olyan sokminden történt, amikor az események nagyrésze már lepergett – mert jelen pillanatban leginkább csak a munka tölti ki az életem. Mostani kicsit leűlt állapot mindannak az eseménysorozatnak a következménye, ami még nem is olyan rég, halomra történt velem. Ha belegondolok, ez a kivülről látott monotonitás sem az valójában, mert minden nap egy hatalmas kihívás. Hátha ma már többre leszek képes, többet tudok mondani és mindaz az ötletáradat, ami úgy fojtogat belülről, érthető formában hallgatókra lel.

Na belevágok a közepébe… a következő alkalommal. Arról szeretnék írni, hogy végső lépésként sikerült nyitnom egy brazil bankszámlát. Végső lépés, mert minden dokumentumom meglett. Öröm és megkönnyebbülés, aminek a jelentőségét, elkényelmesedett európai állampolgárként elfelejtettem. Majd írok arról is, hogy mi szűlte bennem az elhatározást, hogy ebben az országban egyszer mindenki megtanulja helyesen kiejteni a nevem. Továbbá hétvégén húsvét van, amit helyi viszonylatokban semmi sem éreztet az édességhegyeken és gigacsokitojáson kívül. Azért sem érzem a jelentőségét, mert a húsvét mindig a családdal telik, meleg van és még mindig az az érzésem, hogy nyaralok és egyszer hazamegyek…pedig a haza, az most itt van, a Praca Franklin Roosevelt-en, a sao pauloi betonrengeteg kellős közepén.

Ez az én otthonom, édes otthonom jelenleg.

Sosem jelentett gondot, hogy összezabáljak mindenféle fűt, magot, zabot, babot, csak mert tudom, hogy egészséges. Jót tesz az egészségnek? Jöhet. Mindenféle ízetlen és ehetletlen izét erőszakolok magamba annak reményében, hogy ettől szép és egészséges leszek.

A mai vitaminbomba azért kifogott rajtam. Nem nagyon tudom letolni. 3 gigaméretű utilapú, ami egy tehénnek is kihívás lenne.  Azt mondják sok benne a vas. Kell a vas. Sápadt vagyok meg minden. Fő az egészség, de még annál is fontosabb a szépség :) (A gyomrom  hírtelen bugyborékoló üzemmódba állt át, így nem is tudom: mindjárt szentjánosbogárrá változom, brazil Popey(a)  leszek vagy csak egyszerűen perceken belül a budin kötök ki , ami a legvalószínűbb.)

Egy nagyon kedves ismerősöm ajánlotta mondván, hogy ez mindent felülmúl. Miután megkóstóltam, szomorúan megszámoltam, hány lapu lapul még a szatyorban …oooh..túl sok. A recept ebből áll: ‘agua de coco’ (kókuszdióvíz), papaya és ez a lapu, aminek tisztességes neve ‘couve manteiga’. Sehol nem találtam meg a magyar megfelelőjét, egyetlen infó, amit találtam azt mondja, hogy a nevezetes zöldség magyarul TAKARMÁNYKÁPOSZTA! Gondoltam volna, hogy valaha a kérődzők táborát vogom gyarapítani?! Geísa azt mondta, hogy 1-2 lapu elég. Persze, hogy azon morfondíroztam, hogy még egy negyediket belepaszírozzak. Nem csoda, hogy olyan elviselhetetlen, keserű íze van. Gigagyors hatás elérése nem tudom mennyire reális - főleg annak tükrében, hogy leginkább gigagyors gyomormosást eredményezhet. De megcsináltam. És már jobbnak is látom megőrizni a felét holnapra ;) Kíváncsi vagyok, mit fognak szólni a kollégiám, amikor meglátják ezt a zöld löttyöt a kezemben. Már így is dilisnek tartanak , mert múltkor petrezselymet rágcsáltam. Éva is biztosan ezt a keserű utilapút használta szemérme eltakarására a kiűzetése után… ha itt, Braziliában képzeljük el a Paradicsomot, nem csoda, hogy kiűzettetett.