Ezt a blogot a szüleimnek dedikálom abból az alkalomból, hogy nem tudunk túl sűrűn beszélni és akkor is, ha sikerül, elég szűkszavú vagyok. Sokminden van, amit nem tartok fontosnak megemlíteni, pedig tudom, hogy mindenre kíváncsiak és minden érdekes, az újdonság erejével hat. Ajánlom sok-sok szeretettel, tiszta szívből és mégegyszer, csupaszeretetből, hogy szemmel követhessék az eseményeket, kicsit belelapozhassanak életem forgatókönyvébe, megismerjék, a várost, ami most életem helyszínéül szolgál, az életformát, amibe belecsöppentem és ami lassan, tényleg, az életemmé válik. Talán a koponyám rejtett zugaiban rejlő mindenféle elszállt gondolatok által megismernek kicsit jobban engem is – így 12 ezer km távlatában.
Fogalmam sincs, hogy olvasói szempontból mennyire lesz érdekes, élvezetes, amit itt összefirkantok, főleg annak tükrében, hogy teljes káosz van a fejemben, nyelvek, kifejezések szempontjából, mit, melyik nyelven, hogyan kell használni. Néha mindegy melyik nyelven, csak az egyiken végre találjam meg annak az adott gondolatnak, érzésnek a megfelelő, verbális kifejezési formáját – ami nem nyökögés, hebegés-habogás és szépen, lassan lemondásba torkolló káromkodás.
Fogalmam sincs, hogy milyen gyakorisággal, mennyire részletesen, hogyan, miről…nekilátok. Hozzá lehet szólni, ha valami esetleg nem világos, túl kevés, túl sok vagy egyszerűen unalmas.
Ami igazából nem egyszerű most így hírtelen, elkapni az események szálát. Elindulni valahol, amikor már olyan sokminden történt, amikor az események nagyrésze már lepergett – mert jelen pillanatban leginkább csak a munka tölti ki az életem. Mostani kicsit leűlt állapot mindannak az eseménysorozatnak a következménye, ami még nem is olyan rég, halomra történt velem. Ha belegondolok, ez a kivülről látott monotonitás sem az valójában, mert minden nap egy hatalmas kihívás. Hátha ma már többre leszek képes, többet tudok mondani és mindaz az ötletáradat, ami úgy fojtogat belülről, érthető formában hallgatókra lel.
Na belevágok a közepébe… a következő alkalommal. Arról szeretnék írni, hogy végső lépésként sikerült nyitnom egy brazil bankszámlát. Végső lépés, mert minden dokumentumom meglett. Öröm és megkönnyebbülés, aminek a jelentőségét, elkényelmesedett európai állampolgárként elfelejtettem. Majd írok arról is, hogy mi szűlte bennem az elhatározást, hogy ebben az országban egyszer mindenki megtanulja helyesen kiejteni a nevem. Továbbá hétvégén húsvét van, amit helyi viszonylatokban semmi sem éreztet az édességhegyeken és gigacsokitojáson kívül. Azért sem érzem a jelentőségét, mert a húsvét mindig a családdal telik, meleg van és még mindig az az érzésem, hogy nyaralok és egyszer hazamegyek…pedig a haza, az most itt van, a Praca Franklin Roosevelt-en, a sao pauloi betonrengeteg kellős közepén.
Ez az én otthonom, édes otthonom jelenleg.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.