Kalandiparos São Paulo-ban

Voltam Rióban – 3 órát.

Recife-be utaztunk karácsonykor, de csak átszállással kaptunk jegyet. Pontosabban ez az opció fért bele a megfizethető kategóriába. ( Azt mondják karácsonyra annyira felmentek a belföldi járatok árai, hogy sokan inkább Európába vagy az USA-ban kapcsolódtak ki az ünnepek alatt, mert olcsóbban megúszták.)  Teljesen felvillanyozott a tény, hogy betehetem a lábam a brazil fény és napsütés városba, ha csak átutazóban és pár órára is. Arra viszont nem számítottam, hogy ezalatt a pár óra alatt megtapasztalom a heted hét államon híres riói káoszt.

Az ámokfutás már Sao Paulo-ban elkezdődött. A járatunk, mily meglepő, késett. A Congonhas-on, Sao Paulo belföldi repterén a járatok késése teljesen elfogadott tény. Mégis mind közül, a riói járatok azok, amik kivétel nélkül mindig csúszással indulnak vagy érkeznek annak ellenére, hogy egy röpke 40 perces útról van szó.  Ballagtunk a néppel egyik kaputól a másikig, egyik emeletről a másikra, mert hírtelen mindig máshonnan indult a repülő és egyre később.

A riói érkezéskor arra számítottam, hogy láthatom a várost fényárban úszni a Cukorsüveg heggyel és ezzel le is tudom a legfontosabbat – elmondhatom, hogy láttam Riót. Elmaradt a katarzis, mert a nemzetközi reptéren landolt a gép, így se város, se tenger, csak a sivár puszta fogadott bennünket. Már leszálláskor mutatkoztak a maszek helyzetmegoldás jelei. Több járat átszálló utasait bepaszírozták egy picike váróterembe, ahol egy szűk ajtón keresztül verekedték át magukat, hogy egy mozgólépcsőn eltűnjenek egy süllyesztőben, ami következő járatukhoz tereli őket. A kijelzőn semmilyen változást, késést nem tűntettek fel. Éjfél után indult a gépünk? Makacsul tíz órát mutatott, hogy még jobban felcsessze az ember agyát. ( Ekkor már túlléptük az illedelmes megértés határát. Egyébként is, néha úgy érzem, hogy itt az illem is csak egy letűnt korabeli hóbort.) A picike ajtó előtt olyan tumultus alakult ki, hogy szinte verekedésbe torkollott. Egy szigorú tekintetű, de gyengécske légiutaskísérő állta el az utat a felbőszült tömeg előtt.  A szélrózsa minden irányából nyomult a hullámzó emberáradat, hogy az egy méter átmérőjű ajtón beszippantsa őket a mélység. Amint említettem a kijelzők elegánsan, komótosan a hivatalos indulási időt mutatták, az utaskísérők sértődötten válaszoltak a felháborodott kérdésekre, a hangosbemondóban néha elüvöltötte magát egy nő, hogy ehhez és ehhez a járathoz most azonnal induljanak az utasok, mert a gép máris indul. Felejtsük el az elegáns reptéri légkört. Hosszú idő után, eszembe jutatta a régi szép időket, amikor a ’80-as évek Romániájában vonatállomások között kóvályogtunk, hosszú órákat várva szagos parasztbácsik és parsztnénik között, élet-halál harcot vívva, hogy felnyomulhassunk a vonatra.

Amikor két órás késéssel riadót fújtak nekünk is, hogy azonnal fel kell szállnunk a repülőre, kedves meglepetésben volt részünk: a repülőtér alkalmazottai kissé megleckéztettek minket  - az elkámpicsorodott, semmirekellő fajtáját. Szerintem a pokolba is így jut az elkárhozott lélek. A mozgólépcső, az egyedüli járható út, veszett sebességgel repítette az embereket az alsó szintre. Ráadásul kettő volt belülük, így a kettő közötti fordulón óriásira duzzadt a tömeg, mert mint a futószalagon, hátulról villámgyorsan jött az utánpótlás. Se előre, se hátra. Jajveszékelés, felháborodás, időnként valaki felsikoltott, repültek a karok, huppantak a pocakok, én meg úgy éreztem, visznek máris a vágóhídra.

Felszálláskor a szokásos, kedves, gépies hang köszöntötte az elgyötört utasokat. Egy szóval sem említettek késést vagy kértek elnézést. Szemtelen könnyedséggel, szemérnyi aggodalom nélkül indultunk neki a menetrend szerinti utunknak (a tábla szerint). Mi azért emlékszünk arra a három órára. 

Mit lehet ilyenkor mondani? Ja, Rió!