Régi, általános iskolai tanulmányainkban találkozhattunk először ezzel a kifejezéssel: nagyhatalom. Talán a történelmi fogalmak gyűjteményében be is kellett magolni. A világháborúk, majd az USA-val kapcsolatosan bukkant fel ez a kifejezés. Fegyver nagyhatalom, média nagyhatalom.
Brazília, szerény, szakértői véleményem szerint TV nagyhatalom. (Látom, ahogy valahol egy közgazdás hatalmasat csap a homlokára.) Objektív képet a legfontosabb viszonyítási alap, az USA ismerete nélkül nem tudok alkotni, de jártában-keltében erre a következtetésre jut az ember. Miért? Mert bárhol lennénk, mindenhol ott a TV.
Metró, busz, rendelő, hivatal, étterem, szórakozóhely, posta, lift vagy taxi, fűszeresnél, piperésnél és a gyógyszertárban, a leglepukkantabb söntésekben. Ott igazán. Nem kell félnünk, egy percig sem kell senvednünk tévé nélkül. Tömegközlekedéssel utazva például figyelemmel követhetjük a szappanoperák előző részeinek összefoglalóját. Emlékszem a jegyzőnél ültem (ami itt teljesen más, afféle fénymásolóház jellegű), amikor a többi várakozó társaságában (csak férfiak) az aktuális szappanopera szereplői között kialakult szerelmi viszonyt néztük megigézve. Annyira azért legalább figyelnek, hogy a legtöbb helyen lenémítják a hangot, de ne aggódjunk, a feliratozásnak köszönhetően egy soráról sem maradunk le a szerelmes dalnak. Két betét választása közben szemmel követhetjük a brazil Palikák koncertjeit, a fűszeresnél még akár hallhatjuk is annak a bizonyos pofonnak a csattanását. Ha szakítani akarunk a pasinkkal, elég csak elmenni egy szórakozóhelyre – garantáltan beleköthetünk, mert mindenhol óriáskivetítőn focit vagy koncertet vetítenek.
De minden képzeletet felülmúl az éttermek tévékultúrája. A bensőséges családi ebéd, ahol az egymás iránt érzett szeretetet ki sem kell fejezni, szavakba önteni, a családot összefonó legerősebb kötelék – bámuljuk együtt szótlanul a képernyőt. Közben azért ne feledjük néha összezárni az álkapcsunk, hogy meg tudjuk rágni az ételt. Többször ültem én is étteremben bambán bámulva a tévét a szintén hipnotizált társasággal együtt. Emlékszem egy étteremben, öt-öt tévével fegyverezték fel a két szemközti falat, közöttük ülve kétségbeesetten cikázott a fejünk mindkét irányba. Alig szóltunk egymáshoz, ha elhangzott egy-egy kurta mondat, azt is elnyújtva, szórakozottan, valamelyik képernyőre bámulva böktük oda a másiknak.
Európában nem ennyire előrehaladott a civilizáció. Ott csak az otthon melegét dúlja fel a tévé: fotelben terpeszkedve tölti el a vacsoráját a ház ura, pityereg az asszony a konyhában, hogy oda a házassága és testvérharcok dúlnak a távirányító feletti ádáz vitában. Itt teljes az összhang – egyetérésben hanyagol mindenki mindenkit.
Tény, hogy a hétvégétől eltekintve az emberek nagyon kevés időt töltenek otthon, állandóan úton vannak (főleg itt São Paulo-ban), így max útközben, ebédnél, ügyet intézve látnak híreket, összefoglalókat. (Arra gondoltam, hogy biztosan a tévéadók is fizetnek a nyílvános helyeken, hogy az adójukat vetítsék. Vajon?)
Ismét pampogok jó európai módjára, amikor itt teljesen hozzá vannak szokva ehhez, egyáltalán nem zavarja őket. Egy zavaró tényezővel több vagy kevesebb?
Olyat viszont, ami otthon van, még nem láttam. Azt mondják Budapest belvárosában van egy sport bár, ahol a WC-ben felszerelt tv-ről is figyelemmel lehet követni a meccset. Na????
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.