Kalandiparos São Paulo-ban

Június 12, fontos dátum a brazil naptárban: ekkor tartják a Valentin-napot.

Brazíliában nagyon komolyan veszik a párkapcsolat kérdését. Aki kapcsolatban él, azt elkönyvelik házasnak. Akinek namorado-ja van (barát), az azt jelenti, hogy találkozgatnak, randizgatnak, de mindenki éli a saját életét. Az összeköltözés egyenlő a házassággal. Úgy is hívják: meu marido – a férjem. Nekem is marido-znak, amitől égnek áll a hajam, de mit tudok tenni. Hederítenek rám. ’Együtt éltek? Az már olyan, mint a házasság.’ (Hát.. nem tagadom.) A kapcsolat szent és sérthetetlen. Először a marido, aztán a barátok. (Legalábbis ezt hajtogatják.) Ha nem akarunk programot, legjobb kifogásként mindig fel lehet használni az embert. Szórakoztatónak találom, persze élvezem is, de jócskán túlzásnak tartom.

Szerintem az egésznek a mozgatórugója a brazilok fékezhetetlen féltékenysége. Pronto! Hogy gyakrabban csalnak-e itt, mint Európában, nem tudom, de mindenki lakattal őrzi a párját. Jobb elkerülni a bajt. Kicsit mindenki távolságtartóbb és visszafogottabb, amikor az ember a másikkal van. Senki nem akar ökölharcot az ismerőse barátjával, azt sem, hogy a barátnője megtépje, csak mert ábrándosan pillantgatott annak a barátjára vagy túl lelkesen érdeklődőtt iránta. Van egy határvonal, amit nem lépnek át és amivel, nekünk külföldieknek is tisztában kell lennünk, különben meggyűlik a bajunk. Persze ezzel a nagyon komoly kapcsolattal a feleknek sokkal nagyobb beleszólásuk is van a másik életébe (legalábbis megkövetelik).  Ehhez sem árt egy külön útmutató.

Ennek tükrében el lehet képzelni, milyen komolyan veszik e jeles napot. Jól kinevettem őket, amiért kicsit meg is sértődtek. A barátaim nagyrészének azért helyén van az esze, nem veszik túl komolyan ezt a ’szerelmi puccparádét’. Maga az ötlet giccses, hát még az opciók, amik rendelkezésre állnak. Akinek van barátja, annak muszáj valamivel előrukkolnia, különben balhé lesz, meg egyébként is, mit mesél másnap a többieknek. Akinek meg nincs, az a világ kincséért se felejtse el, hogy milyen nyomorult és Bridget Jones módjára keseregjen sonyorú sorsa felett egy üveg vodkával (bocsánat, cachaça-val. Egészségére!

Sokakban ilyenkor komoly elvárások merülnek fel a kedvest illetően - főleg a női nem táborában.  Mert ugye megérdemeljük: vegyen ajándékot, vigyen el vacsorázni a legpuccosabb étterembe, sőt legyen utazás, romantikus hétvége meg Isten tudja még mi – végtelen a latin ember kreativitása, ha szerelemről (és költekezésről) van szó. Vajon ki generálja ezt az egész felhajtást jobban? A nő vagy a férfi? Biztosan mindkettő örömmel eldicsekszik azzal, hogy mit kapott, mit adott. (Igen, kedves európai honfitársaim, itt bizony ilyen is van. Nem kell fenyegetőzni, Szent Johannát játszani… tejben-vajban fűrdetnek anélkül is (vagy fürdettetik magukat.) Magának vagy a kedvesnek akar-e imponálni? Nem számít.

Szórakoztatott, hogy a huszadik ember álla esett le annak hallatán, amikor mondtam, hogy megkértem a barátom, ne csináljunk semmit. Emlékszem, tavaly az Avenida Paulistan siettem táncórára, amikor hömpölygött a tömeg kikent-kifent hősszerelmesekkel. Férfiak öltönyben, büszke tekintettel rohantak nagy csokor vörös rózsákkal,  a nők kisestéjiben, illatosan tipegtek  30 centis magas sarkúban. Hatalmas dugó volt a városban, mindenki étterembe igyekezett én pedig elképedten bámultam az ’ünneplő tömeget’, mert nem hittem, hogy ekkora felhajtást csapnak az egészből.

Mi lehet emögött hatalmas parádé mögött? Mi dobbanthatja meg annyira a szerelmes szíveket? Ha vehet, ha költhet és másnap mindezt el is dicsekedheti - a szerelem nevében természetesen. (Ó, én elvadult, kelet-európai matróna.)