’Több információt nem vagyok képes befogadni!’

A kiborulás pillanatai, amikor bármennyire is szeretném, nem bírom tovább. Brazíliában éltem át azt az élményt elsőként, hogy nem bírom és nem akarom tovább. Elzártam az információs csapot én, aki mindig mindent tudni akar. Sao Paulo-ban is minél hamarabb el akartam igazodni, megismerni a legnépszerűbb mozikat, kávézókat, kik a legfelkapottabb írok, ki a leghíresebb énekes, melyik régió miről híres, kik szerepelnek a tévében, mi a divat ma, ismerni a vicceket, a szlenget, a helyi módit. Minden receptorom teljes felkészültségben, fülem hegyezve, szemem meresztve megismerni, tanulni akartam. Belepottyansz egy 200 milliós országba, egy non-stop  pörgő, 20 milliós metropoliszba, persze, hogy érteni szeretnéd, hogy mi folyik ott. A tájékozatlanság maga a teljes kiszolgáltatottság: esetlen és bamba lesz az ember. Vadul robog melletted az élet, te pedig árván, elszigetelten keseregsz, hogy mennyire hiányzik a régi életforma, mennyivel jobb volt az és mennyire elviselhetetlen a mostani. Az én esetem nem a legjobb példa, mert én fel sem fogtam, hogy az életem fenekestül felfordul és mostantól egy másik kontinens másik kultúrájában fogok élni, viszont átéltem párszor ezt a helyzetet, így tudom, hogy elkerülhetetlenek a kezdeti megpróbáltatások. Senki nem ússza meg. Végig kell küzdeni az út minden buktatóját és el kell fogadni, hogy egy ideig spájzolhatjuk minden, addig megszerzett tudásunkat. Kikerültünk a komfort zónánkból, seggre huppantunk és kezdhetjük előlről a világ felfedezését, mint a csecsemők. Gügyögve, csúszva-mászva, bukdácsolva. Kétségbeesetten bömbölünk, ha valami nagyon könnyű dolgot nem tudunk megszerezni, kacagunk és tapsikolunk minden apró sikerért és megállás nélkül tanulunk. Nem könnyű mindezt felnőtt fejjel és öntudattal, korábbi élettapasztalattal végigküzdeni. Leadni a szintből és türelmesen elfogadni azt, hogy most kevesebbek vagyunk. Minden gőg és nagyképűség méltó ellenfélre talál ebben a küzdelemben. A fényes, külföldi kárrierek kezdete  mindenkit megvisel. Letőrnek, mint a bili füle- csak épp nem regélnek erről mesés élettörténetükben.

Sosem értettem azokat, akik külföldön élve egyébről sem áradoznak, mint a szent anyaföldről, a régi életformáról, a régi ízekről. Nem azokról beszélek, akik háborúk, etnikai üldözés vagy bármilyen külső okból arra kényszerűltek, hogy elhagyják otthonukat. Őket kiszakították a régi életformájukból. Azok felett értetlenkedem, akik saját akaratukból hagyják el a hazájukat: megelégelték, megcsömörlöttek, vagy csak egyszerűen a pénz vagy jobb életkörülmények miatt úgy döntöttek, egy másik országba kezdenek új életet. Ősi, ösztönös reakció, hogy félünk az ismeretlentől és elitéljük azt. Nagyon nehéz feladat, viszont vállalnunk kell a döntéseink következményeit. Ezért amikor az ember belepottyan egy másik világba, egyedüli megoldás, hogy igyekszik azt megismerni a lehető leghamarabb és alkalmazkodik a helyi viszonyokhoz. Nem kell megtagadni a múltunkat, de tanácsos az újat egy ideig előtérbe engedni. Később saját tudásunkat és gyökereinket beágyazva az újba teljes értékű életet tudunk élni. (Szerintem ez Brazíliában nagyon jól működik.) Akad bőven, aki a  könnyebb utat választja, a múltban felállított normákkal próbál védekezni a helyi nehézségekkel szemben és állandóan a régi után ácsingózik. Bárhogy is legyen, előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik a szembesülés, rá kell fanyalodni a helyire, különben csak kívülálló, elszigetelt életformában kergetjük a dicső múltat és hagyjuk, hogy az életünk elszálljon felettünk. Meg kell ismerni a helyit, energiát kell áldozni rá, mert annál búsásabb a jutalmunk: egy idő után otthon érezzük magunkat.

Ezt a hosszúra nyúlt kitérőt azért tartottam fontosnak, mert ahhoz, hogy e hősi feladatot elvégezhesse az ember Sao Paulo-ban, szükségeltetik egy  kivételesen nagy tárhelyű szürkeállomány és végtelen kitartás. Én bele is vetettem magam ebbe az információs dzsungelbe: mindent tudni akartam. Minden apró információt, részletetet úgy közelítettem meg, hogy ezt meg kell jegyeznem, ennek ilyen szempontból van jelentősége, az olyan szempontból érdekes, ez más, az új.  Mindent elolvastam, vizsgáltam, próbáltam memorizálni. A  stréber infovadászatban 2 hét alatt kiterültem. Pedig utána kezdődött csak igazán az információs össztámadás. Munka, azzal együtt a nyelvtanulás nagy kihívása, a város ismerete, helyi szokások, viselkedési formák.  Mindez egyszerre. Nevek, helyek, emberek, hírek erről, viccek arról, érdekességek, megdöbbentő adatok. Adat, adat, adat. Emellett nem lenne ildomos arról sem megfeledkezni, hogy honnan jött az ember, mi történik otthon, képben lenni a világ eseményeiről, angol hírek, francia hírek. ( A nyelvet se felejtsük el.) A görcsös igyekezetből végül hatalmas világégés lett. Kezdjük azzal, hogy sikerült törölni a fejemből a neveket. Személyek, írók, színészek, városok neve. Film és könyvcímek? Ugyanmár, azt se tudom, ki vagyok. Mindemellett raktározzam az ellenőrizhetetlenül gyarapodó benyomások áradatát és ne feledkezzem meg az érzelmeimről sem. Hétfejű sárkány legyen a talpán, aki erre képes. Olyan információkat próbáltam magamba erőltetni, amiről azt se tudtam, mire jó. Esztelen igyekezetem súlya alatt egyszer csak összeroppantam, csaptam egy hatalmas hisztit, bőgtem egy nagyot és úgy döntöttem, bojkottálok minden információt az életemből. Hónapoking halvány fogalmam sem volt, hogy mi történik a világban, egyáltalán nem akartam tudni semmiről. Csak csendet akartam. Ha kilőnek az űrbe, az még jobb. Ott éreztem volna igazán nyugalomban magam.

Görcsös nyomulásomban persze nem vettem észre, hogy rövid idő alatt tényleg rengeteget tanultam. Ma már megengedem magamnak a luxust, hogy arra hivatkozzam, külföldi vagyok, ha valamit nem tudok. Nem érzem azt a nyomást, mint korábban. Időközben rájöttem ennek az információs küzdelemnek az előnyére is: az ember megtanulja szelektálni a fontos információkat és nem ragad le a jelentéktelen semmiségek mellett. Levonja a következtetést, összegez, mérlegel és megy is tovább, mert rengeteg új és jó dolog vár felfedezésre, nincs idő hasztalanságokkal fecsérelni az életet.

Végszó, tanács vagy csattanó? Aki jönne, kössön még pár csomót a gatyamadzagjára, egót jegelni, lelkinyugalma érdekében pedig csak sodródjon az árral - jegyzettömbbel a zsebében.