Az első épület, ami megragadta a figyelmem érkezésemkor, a híres Edifício Martinelli volt. Mindig ezt használtam referenciaként São Paulo számtalan építészetí stílust egybegyűjtő, kalandosan sokszínű belvárosához. A nevét se tudtam még, de emlékezetemben mélyen megmaradt az épület stílusa. Amikor megláttam, mindig New York-ban éreztem magam.

Elképzeltem a ’20-as évek Amerikáját az elegáns kalapos-kutyás úri hölgyekkel, a bevándorolt ír és olasz munkásokkal. Sokszor elsétáltam az épület előtt és álmodoztam arról a híres képzeletbeli Amerikáról, ahol minden szabad, tüzesen szól a jazz és a rúzsozott,apró ajkú amerikai nők szaporán kapkodják hosszú lábaikat, ugyanúgy mint régi, fekete-fehér filmeken. Távolabb nem is állhattam volna az igazságtól.

A híres felhőkarcolót, mely kezdetben Brazília, sőt az egész Latin-Amerika legmagasabb épülete volt, a dúsgazdag olasz mágnás, Giuseppe Martinelli építette, akinek hatalmas hajózási vállalata volt Brazília kincseskamrájának számító kikötőjében, Santosban. A képzeletemben megfogalmazott amerikai álmot jelképező épület európai (szinte klasszicista) stílusokat ötvözött tervezője pedig egy magyar építész, Fillinger Vilmos volt. (Ennyit az amerikai álomról.)

Az építkezést 1924-ben kezdték el, végül 5 évre rá, 1929-ben adták át,  bűnös magasságokba törő 20 emelettel. Martinelli eredeti elképzelésének megfelelően tovább folytatták az építkezést, míg vegül 1934-ben elérte a tervezett 30 emeletet. Intrikák sora és az emberek félelme övezte az építkezést, hiszen 10 emeletnél magasabb épületet akkoriban még nem láttak.

Martinelli, hogy elhárítsa a babonákat és bebizonyítsa, hogy az épület nem dől össze, a felhőkarcoló tetejére építette saját rezidenciáját.

A történet a tulajdonos számára akkor ért véget, amikor további anyagi forrás hiányában el kellett adnia az épületet, amit az olasz állam vett meg. A brazil kormány, mintegy 10 évre rá pedig elkobozta, így végül az épület a brazil állam tulajdonába került.

Aranykorában, az 1.267 helyiségben szépségszalonok, éttermek, kaszinók, éjszakai mulatók, boltok működtek, a híres Hotel São Bento luxushotel, a nagynevű Cine Rosário mozi, sőt még egy templom is. Fényűző lakosztályaiban a város és talán az egész brazil társadalom legmódosabb urai éltek.

Az épület megélve a valaha látott legnagyobb fényűzést, rohamos hanyatlásnak indult az ’50-es évektől és hírhedt nyomortanyává vált, helyszínül szolgálva a korszak leghíresebb bűntényeinek és gyilkosságainak. A város vezetősége végül visszafoglalta az épületet 1975-ben, 4 év alatt kipucolták, felújították, azóta pedig a legfőbb pénzügyi intézetek székhelyeként szolgál.

Két éve megnyitotta a kapuit a közönség előtt is. Ingyen felmehetünk az épület tetejére, ahonnan lábunk előtt terül a são paulo-i épületrengeteg tájképe. Martinelli pénze nélkül nem készült volna el a felhőkarcoló, a mágnás neve mögött homályban maradt magyar építész nélkül viszont nem lett volna a város örökségét őrző híres épület.

Ki lehetett Fillinger Vilmos? Hogyan került São Paulo-ba? Hogyan lett Martinelli építésze? Milyen érzés lehetett a város aranykorát elindító, álomba illő terv kivitelezésében részt venni, a kontinens legimpozánsabb épületének az építésze lenni? Ha lenne egy időgépem, mennék a noteszommal, rohannék Fillinger úr után tervező asztalok és álványok között.

A paulistanok nevében is, köszönjük Fillinger úr!