Kalandiparos São Paulo-ban

Kicsit tanácstalan vagyok, hogy mit is írhatnék, mutathatnék, amit ne tudna az egész világ a tegnapi, brazil-német, ‘történelmi’ meccset illetően. A hazai és nemzetközi sajtó többszörösen feldarabolta, ledarálta, megcsámcsogta és még utána is lehúzta a lehető legtöbb bőrt az eseményről - röpke egy nap alatt. Megy a mutogatás, hibáztatás, átkozódás, ki nem teszi soha többé a lábát a pályára, előszednek mindent, amit lehet. A média hisztérikus felhajtásának köszönhetően nemzeti tragédiát csináltak belőle. Sokan szégyellik, megvetik és hátat fordítanak most az egésznek. Szerencsére a többségnek is tele a mindene a sok agymosó ostobasággal, egymásra uszítással, amit a média olyan  gyönyörűen művel. Próbálják ésszerűen értelmezni, hogy miért történt mindez, minek a következménye, honnan és miért indult.
A sárdobáláson túl vannak higgadt vélemények is arról, hogy remélhetőleg Brazília szembesül a saját hiányosságaival, hibáival és problémáival és fontos tükröt állít mindannak, ami az országban történik - az élet minden területén.

Igen, volt egy kis balhé tegnap, de elenyésző ahhoz, ami lehetett volna. Jelentettek minden városból, pár ember balhézott és kész. Ne feledjük, egy 200 milliós országban vagyunk. A világ is kajánul, boldogan csámcsog az egészen - legalábbis a világsajtó.

Azoknak a braziloknak, akik valóban el vannak szállva, határt nem ismerve az önzőségben, nagyképűségben, arroganciában és pénzhajhászásban, ez valóban fontos tanulópénz. Ebben a felgyorsult gazdagási fejlődésben, kapkodásban, harácsolásban kicsit nem árt leállni. Hátha kicsit érik a kobak is.

Több helyivel beszélgetve a brazil foci hanyatlását 2002-től datálják, vagy még előtte. Csak a világ látja úgy, hogy a brazilok még mindig focinemzet - sajnos már régóta eltünőben a kultúrája és a szeretete ennek. Talán pont ezért volt jó ez a csúnya kikapás. Ilyen világ előtti szembesítéssel nem tehetnek mást, mint változtatniuk kell a jelenlegi helyzeten. Reménykedtek a csodában, de senki nem áltatta magát azzal, hogy megnyerik ezt a VB-t. Persze ilyen kemény leckére sem számítottak.
Bonyolult az ország minden szempontból, hatalmi kérdések és mindig az egyén és a pénz kérdése. Mindent gyorsan-gyorsan, könnyen.

Ott voltunk a Fan Fest-en, tényleg sokkoló és nagyon szomorú volt látni ezt a leblokkolást és ami utána jött. Ma reggel is gyomorgörccsel keltem (fura,mi? :) ), az emberem azóta is hibernált állapotban.

Gyenge, női mivoltom csak azt látja, ahogy azoknak a kölköknek (a játékosoknak) ott kellett játszaniuk ország-világ előtt ilyen nagy szégyenben. Sok brazil gonoszul, megvetően, haraggal ordíbálta, hogy milyen szégyen. Kíváncsi lennék, ki lett volna képes keresztülmenni mindezen. Mi lesz azokkal a kölykökkel, mélyen a lelkükben… Beszélhetnénk erről napokig. Majd összeszedem a gondolataim és írok picit erről is.

Attól még a VB folytatódik. Hallom, az argentin-holland meccsen még nem rugtak gólt, következik a hosszabítás. Lássuk hogyan alakul a vége, az egész világbajnokság vége.

Nem árt erről az egész, generációkon keresztül is visszhangzó VB-ről három kategóriában beszélnünk: maga a VB, a brazil csapat története és a VB szervezése körüli hajcihő, korrupció és tüntetések. Mindhárom külön lexikont érdemel, mert mindez olyan fantasztikus, szörnyű, intenzív, kiszámíthatatlan és meglepetésekkel teli volt, amit a legvadabb brazil szappanoperában sem látunk…

Folyt. köv. - még jó pár felvonásban.

Ha a brazil lakosság nem is, a reklámügynökségek gőzerővel készültek a VB-re. Számát sem tudjuk az elkészített reklámoknak, itt a terünkön is, sőt az épületünkben is rengeteg VB-s reklámot forgattak, zöld-sárga jelmezek mindenhol, öröm és boldogság - legalább a képernyőn.

(Remélhetőleg 2 nap múlva élőben is.)

Első videónk: Merj brazil lenni! (Hasznos kellék az idei, nem túl büszke hazai szurkolótábornak.)

Ki NEM akar Brazília ellen játszani? (A nagynevű brazil bank, a VB hivatalos szponzora egész reklámáradattal rukkolt elő.)

Mutasd meg az erőd, Brazília! ( Még egy reklám a banktól. Talán kicsit túleufemizált, sok igaz is van benne, de jó lenne, ha valóság is ilyen színes lenne.)

Ez a reklám pedig Dél-Brazília német leszármazottait mutatja be. Egy teljesen más világ - és igen, Németország Brazíliában. (Megérkezésemkor volt szerencsém járnom délen. Amikor eltévedtünk éjszaka és kikötöttünk egy kis faluban, ahol a békés református templomocska, a kis falusi házak csendje egyből Erdélybe repített, a brazil, tejszőke Hans, aki útba igazított bennünket egészen szkizofrén állapotba hozott.)

Mostani válogatásunk utolsó darabja pedig íme, egy a TAM, brazil légitársaságról és a hazai válogatott játékosairól, akiket senki nem akar hazaengedni, hogy játszhassanak.

Nehéz úgy a focivébéről beszélni ebben a folytogató légkörben anélkül, hogy az ember gyomra nem legyen görcsben, mert épp ki fog pampogni, kik ordítanak még mindig esztelenül pocskondírozva mindent és mindenkit.

A nagy focinemzetet megmérgezte az egész rosszul szervezett esemény, a lenyúlt pénzek és sok alaptalan vád is. Egészségügyi és oktatási fejlesztésért tüntetnek. Az a pénz már elment és az sem biztos, hogy ennek a vb-hez köze van. (Van ebben az országban pénz bőven ahhoz, hogy bármilyen reformot véghez vigyenek - ha akarnak.) Azzal, hogy azt is tönkreteszik, ami egyébként is meg fog történni, nem látok túl sok értelmes érvet mögötte. Pedig ez egy (soha vissza nem térő) hosszútávú befektetés lehetett volna a turizmusban. Azt is elfelejtik a brazilok, hogy anno a foci VB és az Olimpia szervezésének híre mennyire felemelte az ország presztizsét és mennyi befektetők,  külföldi céget vonzott ide. Mindenki csak a brazil álomról beszélt. (Igaz volt-e vagy sem, a világ bekapta a csalit, Brazília pedig kaszált.)

Most  sokan a külföldiekre is veszettül fújtatnak, mert van pénzük és tudtak venni jegyet a meccsekre. (Nem mintha egy átlag, helyi focimeccsre jóval olcsóbb lenne bejutni .) Egyáltalán nem látok euforikus örömöt, mert küflöldiek fogják elárasztani az országot - és itt hagynak több millió dollárt. Harag, irigység és jó adag kisebbrendűségi komplexum jellemzi a közhangulatot. Tesznek a külföldiekre. (Szomorú ez az elszigetelődés, mert ebből az állapotból nincs az a jómód, ami kirángathatná őket és hibáztathatják a világot érte.)

Az is kérdés, hogy ebből mennyi a szervezett, manipulatív rész az októberi választásokra való tekintettel. Tény, hogy 11 nap múlva kezdődik a VB, hisztérikus örömmel, erőltetett lelkesítéssel, csendes, visszafolytott reménnyel és rajongással - na meg a régi nótával.
Arról persze senki nem beszél, hogy júliusra nem lesz vizünk, mert nem esik több hónapja, de az állam nem tesz semmit, hogy megoldja a helyzetet, az évtizedek óta lappangó tervekből semmi nem valósúlt meg - ki tudja mennyi pénz szivároghatott el ezzel is. Arról sem beszélnek, hogy a kormány több százezer diákot küld a világba ösztöndíjjal tanulni úgy, hogy még alapszintű angolt sem beszélnek. Arról sem, hogy bár jobb oktatást követelnek a jobban inkább a szigorúbb a lényeg. Mert az állandó tapsikolással és dícsérettel itt tart a nagy brazil inteligencia.
Lehet pampogni, csak kérdés, hogy mennyire ésszerűen teszik ezt, mennyi ebből a valóságalap, milyen szintű tudással rendelkezik az átlag örökkön elégedetlenkedő, örökkön panaszkodó brazil. Eddigi tapasztalataim alapján nem látom, hogy van-e módja annak, hogy a mindent puszíttó, hiányos vagy hibás információkat skandáló szájakat el lehet-e valahogy hallgatatni.

Hmmm, ma alaposan elegem van ebből, mert azt sem tudják miért, de sírnak mindenért. Tény, hogy sokminden hibádzik és hiányzik, de fel sem fogják, hogy mennyi jó is lehetett volna, mennyire nem is olyan rossz az ország helyzete a világ sok más országaihoz képest. Népbetegséggé, divattá vált a szüntelen ócsárolás mindennel szemben, ami helyi. A rendszer a hibás, a kormány a hibás, az ország a hibás. (A főnök a hibás.)
Leáll az ország, állandóan sztrájkolnak minden szektorban, válságban a gazdaság, rossz a közhangulat. Amilyen sebesen feljött az ország,  olyan sebesen... tudjuk.

Mindezt peddig annak tükrében merem állítani, hogy tudom, hogy még itt szeretnék maradni egy jó darabig, látok lehetőséget, fejlődést, jövőt ebben az országban. Nagyon sok jó dolog van itt, a kezdeti önkívületi lelkesedés, majd a fogatlan oroszlánszerű bömbölésem közötti korszakban megtanultam, hogy most itt jó. Itt kell legyen jó. És látok egy jövőt magamnak is. Persze keservesebben, görcsösebben kikapart jövőt, de egy olyat, aminek az alapjait talán meg tudom itt teremteni.
Abban bízom, hogy  június 12-re eufórikus egymásraborulás, boldogság és öröm lesz és sip-sup elfelejtik ezt az egész cirkuszt - mintha semmi nem történt volna. És lesz bevétele, eredménye, hosszútávú haszna ennek az eseménynek. (Talán azokat a hasztalan stadionokat is használják valamikor, amit az esőerdő és a mocsár közepére építettek.) Hátha.

Néha úgy gondolom, hogy többé nem fogok látni egy igazán boldog, felhőtlenül, gondtalanul nevető brazilt - olyat, amilyet elképzelünk.

Naív lennék, de sokáig azt hittem, hogy a brazil egy összetartó nép. Sokkal összetartóbb, mint mondjuk mi. Változás van a levegőben, ehhez nem fér kétség. Remélhetőleg pozitív kimenetellel, egy érettebb, megfontoltabb társadalommal, kevesebb hazugsággal, korrupcióval és bizalmatlansággal.

Ma mindenki áldozat. Mind-mind a rendszer áldozatai vagyunk. Az az adatbevivő is, aki elcseszte az egészségügyi biztosításom regisztrációját a rendszer áldozata. (A rendszer elhomályosította a tekintetét és így hülyeség gépelt be.) Az is, aki nagylelkűen megnyugatott, hogy gond nélkül regisztrálhatok ebben és abban az önkormányzati adatbázisban, nem számít, hogy külföldi vagyok. (Biztosan csábos tekintetem megzavarta. Á nem, a rendszer nem jól fogalmazta meg a szabályzatot.) Nem folytatom, hosszú a lista. Az elején a megérkező jámbor türelmével kezeltem ezeket az 'apró', szándéktalan bakikat (nagy szerencsém volt, mert kevés esettel számolhatok), ma pedig az edzett paulistano soförhöz hasonlóan, aki naponta 4 órát ül a dugóban, lelkinyugalmam megörzése végett, önterapeuta módon ignorálom (megpróbálom) az egészet.
Remélem azért lesz, akivel örülhetek a VB-nek és nem kell teljesen titkoban, félve sikorásznom.  A rossz közhangulat, tudom, az egész világra jellemző, bőven van baj mindenhol. De tény, hogy nagy-nagy reformokra van itt szükség - a kobakokban.  Különben is világbajnokságról van szó, amire az egész planéta készül. Főleg mi, akik itt vagyunk vagy akik jönnek és akikben él a kép, hogy milyen boldog, trópusi ország is ez a fantasztikus Brazília.

A jó az egészben az, hogy sok brazil kezdi felismerni, a hibát inkább mindenki magában kellene keresse. Kezdenek elfáradni a lelki terrortól, amit ez a nagy szólásszabadság és a 'szakértői' politikai elemzésés gerjeszt. Kezd hangot kapni azoknak is a szava, akik racionális gondolkodásmódra figyelmeztetnek, akiknek szintén elegük van a meggondolatlan és romboló, véget nem érő panaszáradatból és az örökös követelőzésből.

(Bár én eddig mind az itteni, são paulo-i tapasztalatokról beszélek, egyáltalán nem biztos, hogy ez érvényes más államokra. Erősszavú és kemény a kockabolygóbeli, hasznos, ha az embernek van egy dekódere.)

Ma este pedig volt egy kis eset, ami számomra tökéletes példája az országban történtekre. Nem háborított fel, meg sem lepődtem, de leginkább nem érdekelt. Csak ennyit tudtam mondani: reménytelen. Egy hajléktalan kért tőlem pénzt, adtam neki. A pénzzel a kezében folytatta a sirámját és a kuncsorgást. Kicsit erélyesen rászóltam, hogy ott van a kezében, inkább köszönje meg. Még folytatatta, majd hírtelen felocsudott és kelletlenül, félfogról megköszönte...

(Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a fenti írásommal egy adott viselkedésformát szándékozom kritizálni és nem az átlag brazil életet, adott embereket és nem az átlagot. Mondom mindezt azok védelmében, akiket szeretek és nagyrabecsülök, illetve azokénak, akik hangtalanul, megfélemlítve tényleg tűrik a nehézségeket és az atrocitásokat, ami sokszor pont ebből az agresszív viselkedésmódból ered.)

Pampogásom folytatom nemsokára - a pampogók ellen.

Életemben nem töltöttem ennyi időt autóban, mint amióta São Pauloban élek, pedig általában tömegközlekedéssel járok és még így is. Mára sikerült megszoknom a városi tájképet is, fel sem tűnik a több százezer hömpölygő autó, amit naponta látok.

Az autó részét képezi az itteni életnek, ha akarjuk, ha nem. Elkerülhetetlen tényező. Minden utca dugig tömve parkoló autókkal, pedig több ezer parkoló van a leglehetetlenebb helyeken, mélységben és magasságban. Autó moraja adja az alapzajt 24 órán keresztül, dugók bénitják meg a várost nap mint nap. São Paulo legsúyosabb problémája a közlekedés és az autók által okozott szennyezettség, ami a légszennyezettség 90%-át teszi ki. (Gondolom nem mondok ezzel semmi újat.) Sokan fontolgatják, hogy meddig húzzák ki a városban és hová menekülnek el - örökre. Arról is olvastam, hogy a ’páulisztánu’ átlag évi 1 hónapnak megfelelő időt tölt autóban, ami 720 órának felel meg. Az kb. 2 óra naponta. ( Ennek máris ellent kell mondanom, mert jóval több.) Néha megfogalmazódik bennem, hogy a paulistano autóban tölti az egész életét. Autóban születnek, autóban oldják meg a gondjaikat, tárgyalják meg a magánéletüket, intézik el ügyes-bajos dolgaikat, de leginkább forr a fejük idegbajosan a tehetetlenségtől. A lábukat már nem is használják. Mi a központban lakunk, ahol nagyon jó a tömegközlekedés, könnyen eljutok bárhová. Az utóbbi időben többet mászkáltam a város távolabbi pontjain és sikerült megtapasztalnom, hogy a város nagy részén autó nélkül lehetetlen létezni. Ha sikerül is kikeveredni bárhová tömegközlekedéssel (pár óra alatt), ha már beesteledett, vissza taxival kell jönni. Jobb esetben még van buszközlekedés, de ilyenkor már nem tanácsos Macskanőset játszani.

Az első dolog, ami feltűnt, amikor megérkeztem, az autók színének az egyhangúsága. A monoton szürkeséghez hozzájárul ez az színtelen metáltenger is. Pont egy dugóban rostokoltunk, amikor felkiáltottam, mint egy kisgyerek: ’Ebben a városban csak fekete, szürke és fehér autók vannak!’ És tényleg. Ráadásul a fehér az általában a taxi. 70%-ban az autók feketék vagy szürkék. Otthon fekete autója van a politikusoknak, a temetkezési vállalkozónak és a maffiózóknak. Oh igen, Cannes-ban ilyen autókkal viszik 10 métert a hírességeket a piros szőnnyeg elé. Ennyi. Kinek jut eszébe ilyen lélekszomorító, szigorú Batmobilban furikázni a városban. (Alias Batmobil, egy csomó Batmobil krómozású autó is van. Teljesen úgy érzem magam, mint egy képregényben.) Amint ezt megállapítottam, azzal szórakoztattam magam hetekig, hogy számoltam a színes autókat. Hát nem sok. Pirosból van talán több, de a zöld, kék, sárga felejtős. Talán a régebbi típusok megfáradt színeiből látni egy párat vagy öreg VW bogarakat. Az oka ennek is egyszerű: minél kevésbe legyen figyelemfelkeltő, a rablók célpontja. Persze egy Mini vagy Aston Martin, akkor is figyelemfelkeltő, ha koromfekete. (És ne feledjük, autónagyhatalomban élünk, ahol a világ összes luxusautója megtalálható. Külön ’bevásárló útja’ van a luxus autó szalonoknak.) Én ilyenkor csak arra tudok gondolni, hogy ebben a városban egy fityinget sem költenék drága autókra, mert a 9 millió autó közül a Bentley is ugyanúgy rostokol a dugóban, egy a sok közül. (Persze én ezt nem érthetem.)

Egyedüli módja a siralmas szürkeség megtörésének az útmenti óriásgraffitik, amik tényleg egyediek és színt visznek a város életébe. Színesek még a szegény negyedek régi, színes házacskái. Itt valahogy minden egyszerre sokkal szürkébb és sokkal színesebb.

Ma már nem tűnik fel se a szűrke, se a színes. Hozzászoktam. Része a mindennapoknak, megyek én is a dolgom után. Egy régi noteszemben találtam egy kis szösszenetet erről, így jutott eszembe az a kezdeti kedves, naív megállapítás. Milyen kár, hogy idővel az ember elveszíti ezt a rácsodálkozó képességét.

Bár a világ köztudatában Rio de Janeiro Brazília megtestesítője, São Paulo pedig valami apokaliptikus, világvége hangulatú, kegyetlen betonrengeteg, a brazil valóság kissé más.

Össze lehet hasonlítani São Paulo-t és Rio-t? Egyértelműen nem. Mindkettő kiemelkedő, meghatározó a maga módján,  a rivalizális, mint ősi éltető erő mégis fűti a két város szülötteit.

Tipikus sao paulo-i és riói kövezet.

Kezdetnek a címhez fűznék egy kis magyarázatot. A haladó brazilológusok átugorhatják ezt a részt, a szüleimnek mindenképp kifejteném ezt a témát. A riói és a são paulo-i emberről beszélek most egy kicsit.  Cariocának, azaz kárióóókának hívják a rióiakat. Csak a Rió városban vagy az  egész államban élőket, pironkodom, de nem tudom. ( Furcsamód amikor hallom ezt a szót, mindig az jut eszemben, hogy Romániában a filctollat hívták így.) A paulistano a sao paulo-i lakos. Rosszul tanultam meg,  ezért tudok most helyes információval szolgálni. Én paulistáról tudtam, az viszont az egész São Paulo államban élőket illeti. Aki a városban, azaz Grande Sao Paulo-ban él, az paulistano/a, azaz páulisztááánu/á.

A Rio-t, a várost nem, de a cariocat annál jobban ismerem. Nem könnyű velük dolgozni, bár én csak a filmiparbelieket ismerem. Több oldalról megközelítve így fest a rióiak megítélése: az őshonos carioca ász, világ közepén élő királycsókának tekinti magát. Aki nem helyi, de ott él, a világ legszebb helyének tartja a várost, de szidja a kiszámíthatatlan, megbízhatatlan fajtáját. A páulisztanu pedig (mindenki azt mondja, hogy csak irigységből) nem állhatja.

Tagadhatatlan a két város közötti verseny, bár teljesen felesleges az összehasonlítgatás és így a rivalizálás is: ami ott van, itt nincs és fordítva. Ami azért bosszantja (jogosan) a helyieket, hogy a világ csak Rió-ról tud, São Paulo-val csak rémisztgetik az embert. Nem tudok pálcát törni a carioca felett, adódott bőven galiba velük, de dolgoztam ugyanolyan megbízhatatlan helyivel is, mint ahogy róluk állítják. Arról már tudok, hogy mennyire link a carioca a sao paulo-i szemével, az ellenkező nézőponthoz még nem volt szerencsém.

Vannak általános klisék, mint Rio  a tengerpart, São Paulo a munka. Rióban nem csinálnak semmit, São Paulo-ban megállás nélkül robotol az ember. Ez nagyjából így is van.

A filmfesztivál alatt egy nagyon jófej carioca producerrel és egy são paulo-i ismerősömmel beszélgettünk, aki mindenféle képzőművész, urbánus, kreativ módszerrel szegény gyerekeket tanít. A film, amit a producer jött bemutatni, az egyik leghíresebb brazil képzőművész, Hélio Oticica életét dolgozta fel.  Fafi azért jött, hogy a film témáját beágyazhassa a tananyagába. Ekkor hangzott el az a dialógus, ami annyira megragadta a figyelmem. Így a carioca: - São Paulo-ban annyira kreatívak az emberek. Annyi érdekes dolog történik itt, amiről Rióban álmodni sem merünk. Erre a válasz: - Igen, mert nekünk nincs tengerpartunk.

Esővíz São Paulo-ban, tengervíz Rióban

Pronto! Íme a kulcs, a magyarázat a sao paulo-i kimeríthetetlen kreativitására.

Hát nem így van? Ki a fene robotolna éjjeleket egy olyan helyen, ahol az ablakon kinézve a lábai előtt hever a város, sétál 10 percet, vagy legyen az fél óra, óra, és a világ leggyönyörűbb strandján van. Haverok, sör, napbarnított, sportos testek mindenhol. Tengerparton bulizik a város, ott éli az életét. Ez a 'léhaság' kicsit emlékeztet a budapesti életformámra.  Abban a gyönyörű városban megelégedtem azzal a kicsivel, ami volt. Ami elég, hogy túléljem a mindennapokat, mulathassak, barátokkal lógjak és élvezzem az életet.  Miért lennének az embernek ambíciói, ha mindene megvan, amire vágyik?

Rióban tényleg minden adott, hogy az ember úgy érezze, az élet egy véget nem érő nyaralás. ( Nem skatulyázom be az ottaniakat, mert bőven van ott is  kreativ zsongás, ma már egyre több, de itt nagyságrenddel erősebb.)

Gördeszka vs szörfdeszka

Lehet, hogy ezért sem erőltetem a riói látogatást? Mi van ha én is bekattanok? Összehasonlítom azt az életformát a helyivel? Ha a szomszéd fűje annyival zöldebb, hogyan éljek itt tovább nyugalomban?  Emlékszem, egy grafikus művész mesélte, hogy Rióban megőrül, mert egy vonalat nem tud rajzolni. Neki szürkeség, bezártság, São Paulo kell, hogy alkothasson.

Így eldöntheti mindenki, életének melyik szakaszában van most, bulizni vagy haladni akar. Aki jönne, ennek tükrében döntsön a kettő között. Bár akinek olajmágnás, szappanopera sztár vagy tengerparti fagyiárus ambíciói vannak, Rióban mesést karriert futhat be. Aki pedig olyan szerencsés, hogy valami szuper munkát tud Rióban megcsípni, híven a fajtámhoz irigykedem egy kicsit én is…. és egyébként is millió érvem van arra, miért jobb az élet São Paulo-ban ;)

betonrengeteg vs természet: Sao Paulo híres nevezetessége, a MASP épülete a híres riói Corcovado-val szemben

A képeket egy sao paulo-i csapat alkotta. Az ötletet a Paris vs New York illusztrációi adták annak alkalmából, hogy a két város születésnapja igen közel van egymáshoz.

A többi kép megtalálható a hivatalos oldalon:

http://papodehomem.com.br/sao-paulo-vs-rio/